Részlet a "Lélekbazár" antológia előszavából.

"Nórának!"

"Aznap este a sötét szobában is még ezen kattog az eszem alvás helyett. Bazár... bazár... lélekbazár. S forr bennem a düh, hogy miért én írjak. Imi ötletei néha olyanok, mint az a bizonyos kavics, ami folyton az utadba kerül. Félre rúghatod, de valahogy mindig visszakerül. Azt már megtanultam, ilyenkor meg kell állni, le kell hajolni azért a kis kavicsért, és jól meg kell nézni, addig, amíg az ember rá nem jön, mit akar üzenni neki. S egyszer csak beugrik, már tudom, hogy ez a kis "kavics" nem más, mint maga a "bazár"! Mert ha a bazár nem furakodott volna egész nap a gondolataimba, most fogalmam sem lenne, hogy miről írjak. Mire az éjféli busz csendesen elhalad az ablak alatt, tudom, hogy így mesélem majd el neked, amiről lemaradtál, s megfogadom magamban, hogy bármilyen nehéz is megírnom mindig egy szöveget, megteszem, mert így szeretnék emléket állítani a nevednek... Mert az Antológia elkészültének végénél már nem vagy jelen. Ettől olyan tehetetlen dühöt érzek, hogy legszívesebben én is szeretnék egy nagyot dobbantani a lábammal, amiért az élet olyan igazságtalan tud lenni. Szeretném, hogy a porba ütött lábnyomom körül felszálló porszemek repítsék messzire keserűségemet, s dühömet! Pont úgy, mint az a gyönyörű ló ott a borítón... Ugye milyen szép? A többiek szerint igazi vásári hangulatot teremt, s egyre inkább össze is áll a kép bennem, hogy a bazár tulajdonképpen egy színes, vidám forgatag, nem véletlenül érkezett ez a javaslat címnek."

Részlet Bali Istvánné Vas Etelka, "...örök törődésed" című önéletrajzi könyvéből.

"Télen minden gyerek két darab fát vitt a hóna alatt, mert csak egy vén rossz kályhában égett a tűz. Bizony sok gyereknek csak rongyokban volt a lába becsavargatva. És ha fázott a lába maga alá húzta a padon és ráült, hogy melegítse. A mamáknak pedig minden háznál voltak rossz elkopott nyakbavaló rojtos kendők és még a fiúk nyakába is belekötötték otthon, hogy meg ne fázzanak az iskolában. Az urak nem igen támogatták az ilyen intézményeket, mint az iskola. De nem is volt tovább tanulás a mi falunkba. Volt a papságnak is külön nagy birtoka, aki ugyancsak nagy vagyonra tett szert. Sok birtoka tanyája volt, ahol cselékedet tartott. De a plébánián is nagy jó létet vezettek, voltak szakácsnék, szobalányok és fiúk, akik a papnak a szegényebb sorsban élő rokonok közül foglalták el azt a beosztást. Ők bizony jól éltek a papa mellett. Mi szegény sorsú gyerekek hat osztályt kijárva, már mehettünk cselédnek, vagy summásnak. Emlékszem rá, hogy a papnál 50 filléres napszámot kaptunk, a gurdonyt kellett kiszurkálni a búza közül. Ez 1936-ban volt, akkor halt meg a Vas nanám és a Rozi húgom is akkor született. És az apámék summások voltak, Mezőhegyesen. Julcsi meg Klári és Gyuri voltak vele. Még a temetésre sem jöhettek haza, csak ősszel, amikor a hat hónap kitelt, a summásokat hazaszállította az uraság, marhaszállító vagonokban."

Részlet Ilku Imre, "XX. századi családmesék" című könyvének előszavából.

"Hiszem, hogy ha egyszer lesznek gyermekeim, és elmesélem nekik, hogy az üknagyapjuk milyen leveleket küldött haza a Don-kanyarból, vagy a dédnagyapjuk hogyan állt mosolyogva a kapuban egy-egy kosár cseresznyével, az majd segít nekik eligazodni az élet dolgaiban. Lehet, hogy ezek a történek elsőre jelentéktelennek tűnnek majd, mégis fontosak lesznek. Miért is? Íme a válaszom: hogy az utódok tudják majd, mi a helyes, hogy hogyan érdemes élni, hogyan kell szeretni, segíteni másokon, és ami a legfontosabb, hogy olyan gyökereket kapjanak, melyekkel stabil lábakon állhatnak és olyan erős szárnyakat, melyekkel a legmesszebbre repülhetnek."

"A XX. századi családmesék kis emberek döntéseinek, érzelmeinek, vágyainak megragadó krónikája. Ebben a változó világban arra késztetnek bennünket, hogy felismerjük, a társadalmunk legkisebb egységébe, családjainkba és barátainkba kell kapaszkodnunk, mert nélkülük elfúj bennünket a szél. Ebben a könyvben olvashatunk többek között emberi sorsokról a nyírségi falvakból, tatabányai emlékekről, de megelevenednek a kötetben mezőnagymihályi boldog pillanatok is. És itt hadd térjek ki egy pillanatra Mezőnagymihály településének fontosságára. Édesapám és édesanyám otthonra találtak ebben a dél-borsodi faluban melyben aztán nem csak én és a bátyám, hanem ők is gyökeret eresztettek. Ahol a közösség olyan gyermekkort adott nekünk, melytől szebbet álmodni sem tudtunk volna magunknak."