...lennék
... lennék harmat,
mely hajnalban szomjat oltana
s a napfényben fürdőzve,
rajtad felszáradna.
Lennék csermely -
halkan zúgva benned,
s mi útját állja csendben
kikerülve, tovább gyöngyöződne.
Lennék hűs patak,
mely szívedig csobogna,
hegyek közt utat vájva
tisztán, rád találna.
Lennék folyó -
távolságot átszelve
hömpölyögnék feléd,
pisztrángokkal versenyezve.
Lennék tenger -
millió életet adva,
s ha neked még ez sem elég,
tajtékzó habom, végleg betakarna!
Parttalan
Elszökött a látomás
csalva érzést, ment tovább.
Adtad magad, többet is talán,
megbántott tested öltött álruhát.
Poros emlék maradt csupán,
hálóját a pók szövi szaporán.
Kelepcébe csalva sértett önmagad
lassan ébred, lerázva láncokat.
Elárvult lelked vívódik parttalan
az utolsó esély hozta a kínokat.
Homály fedi az éjszakát:
"Meg sem történt!" - kiáltanád.
A Hold látta a szunnyadó lángokat,
csillagokkal üzent az éj leple alatt.
Nézted, s nem láttad a jeleket
rég elveszett reményt kergetve.
Hiába szóltál: "Álljon meg a perc!"
- az időt sürgették láthatatlan kezek.
Értetlenül, becsapva új nap virradt reád
s a kegyelemdöféstől meghalt a vágy.
Magányos csendbe burkoltad magad,
a szavak összetörve földre hullottak.
Tiltott a perc, a gondolat,
szakadó eső mossa álmodat.
Liliom-virág
(egy szonett nyomán)
A rég-et felejtsd, hisz már múlt
a jövő kétely, benne remény lapul.
Piciny csodák, s a bimbó mi vár Reád
élvezd amint nyílik, szívd magadba illatát!
Bódult elméd, megosztott képzelet
tested kívánja, mi rég elveszett.
Forr a véred liliomra éhezel,
szíved dühödt nász táncba kezd
e Nap alatt, s legott már jő az alkonyat.
Múlt lesz a mából s a kétely marad,
ólom titkokat súgnak az éj leple alatt.
Fehér lepedő, hervadt liliom-virág
a gyönyörnek vége, haldoklik a nyár.
Nyárfalevél
Megsárgult falevél hullott a földre,
nyárfa tövét borítva zizeg a lélek.
Jött egy szélvihar sebesen susogva
megsajnálta, s magával ragadta.
Pörgette-forgatta, messzire sodorta,
s egy tölgyes közepébe került szorongva.
Bíborlevél hullott reá, betakarta
életet lehelve felé, nász táncra hívta.
Őszi napsugár melengette őket,
hűvös szellő nem kímélve
cserzette színpompás testüket.
Száraz falevél, táncuk már az enyészeté.
Szürkén kopog léptük az éjben,
hangjuk jajong, őz is menekülőben.
Nyárfalevél! Mondd - mivé lettél?!
Oly messze - miért kerültél?!