Demeter Anett

Demeter Anett... Vagy csak úgy, simán: én, Netti, mesélhetnék nektek arról, hogy, hogyan lettek álmokból hatalmas bukások, boldogságból mély szomorúság, biztosnak hitt biztosból tulajdonképpeni semmi, vagy akár a van-ból nincs. Írhatnék az álarc mögöttről, a törésről, szakadásról, sőt a teljes szétválásról és persze ezek ellenpólusáról is.

Volna mit... Higgyétek el! Mégis... Ezek lassan összekapcsolódó lánca és későbbi csomója a "csodám" részei, minden esemény, személy egytől-egyig az egészem apró mozaikja, amik miatt tollat, majd később billentyűzetet ragadtam a kezembe sok-sok évvel ezelőtt. Évek... Megannyi kedves és kevésbé kedves emlék hordozói. A citromsárga zoknim, amiben az első boldog lépteimet megtettem, s közben erős karok tárták elém a szeretetet, az Ő szeretetét, amely a mai napig tart. A kisebbik, akivel egy vérből valók vagyunk, csöndesen tanította meg, osztozni jó, a boldogságban, a szomorúságban, de még a csokiban is. Az általános iskolám, amit olyan nagyon szerettem és a mai napig mosolygok, ha rá gondolok, a "kertészre, aki oly' szemet oltott belém". 

A kamaszkorom, amit leginkább sötétkékkel festenék ki, és a könnyeimmel batikolnám kicsit izgalmasabbá. A fiatal felnőttkorom izzadságcseppjeinek az arcomon és a szívemen hagyott mély vájatai, amik örökre emlékeztetni fognak arra, hogy a munka -mindenféle értelemben- fáradtságos tevékenység. Ők, igen, a barátaim, akik esőből és fényből építettek szivárvány-hidat felém és éveket átívelve fonták bele az összetartozásunkat a mindig-be. Látom a gyermeki kacajt, és érzem a szorító ölelést, ami miatt a pedagógia ösvényére léptem és aztán sosem kételkedtem többé, ez az utam.

Eszembe jut a felismerés hatalmas sziklája, ami akkorát puffant pont az orrom előtt, hogy egyszerre volt ijesztő és csodálatos. Az érzés, amikor rájöttem, hogy: "... nincs fény az alagút végén. Sőt alagút sincs." Ezek együtt okoztak hatalmas pusztítást, majd a káosz és a romok tetején -a legváratlanabb pillanatban- fakasztottak gyönyörű virágot.

Mert: ,,A dolgok, amiket elveszítünk, visszatalálnak hozzánk, ha nem is mindig úgy, ahogy gondoljuk." (Luna Lovegood)