Részlet Demeter Anett naplójából (18. nap)

(Olaszország: 2020. március 28.)

Ismeritek a fényt? Tudjátok, ott az alagút végén. Láttátok már? Volt, hogy meg is érintettétek? Volt, hogy magatoktól kapcsoltátok le? Volt, hogy akartátok, aztán mindig messzebbre került? Én ismerem. Az elmúlt időkben azt hittem, már közel vagyok hozzá, elég közel. Minden olyan dologra figyeltem, amikre eddig soha az utamon.

Cipeltem a batyumat mint jó vándor, fáradhatatlanul, leülni sosem mertem. Reméltem, megoszthatom veled. Veled, aki ugyanazt a fényt keresi, ugyanabban az alagútban. Óvatosan mutattam meg a csomagom, nem ám hirtelen, nagy sebességgel, mint ahogy eddig mindig. És neked tetszett, legalábbis azt hitted. Te is. Én is. Most kíváncsi voltam, te mit rejtegetsz, nem ám vadállatként kebeleztelek be, mert mardostak a magányos kilométerek. Nőtt ott virág is az út szélén, amit alig vettem észre, csodálkozva téptem le az egyetlen szálat, és ahelyett, hogy megtartottam volna, neked adtam, szívből, szeretetből. Őszintén próbáltam figyelni a tested jeleit, ha láttam, hogy a vállad lejjebb ereszkedett, átvettem a zsákod és vittem, nekem akkor jobban ment, de most már nem akartam mindig cipelni, csak egy ideig. Mikor megálltam, mert a lábaim nem vittek tovább, kinyújtottam a kezem feléd, akartam, hogy segíts, bár kesztyűben tettem, de neked ez mit sem számított és én eztán bíztam benned.


Akkor sem haboztam, amikor egy kis kitérőt javasoltál, és bár féltem, mert a fényt egyre halványabbnak véltem, veled mentem. A mellékösvény, amit mutattál ingoványos volt és túl keskeny. Nekem. Neked nem. Te napsütésről és tiszta útról beszéltél. Te láttad. Én nem. Megpróbáltam neked átadni az én szemüvegemet, de nem fogadtad el. Nem erőszakoskodtam, mint ahogyan eddig tettem, te mégis megadtad magad. Boldogtalan voltam. Boldogtalan voltál. Visszamentünk az alagútba, ahol találkoztunk, és ahol egykor együtt kerestük a fényhez legközelebbi utat, mert az a mi fényünk volt. Hittem. Hitted. Hittük.
Próbáltam táncolni, s bár nyomta a vállam a vándorbot, abban a percben nem számított semmi. Megmutattam neked is. Ügyetlen lábaidat ide-odatetted, de érezted, hogy nem az volt a lényeg, hogy profi legyél. Hálás tekinteted könnyített a súlyon. Az enyémen is. A tiéden is. Kérted a szemüvegem. Magadtól. S én minden kételkedés nélkül odaadtam. Felpróbáltam hát én is a tiédet. Furcsa volt, szokatlan, de tudtam volna vele élni. Nem volt tiszta a kép, azt hiszem te, sem vélekedtél másként az enyémről. Jó volt. Neked is. Nekem is. Ismertük. Elfogadtuk a kevésbé tiszta, de kedves képeket. A fény motivált. Hatalmas porfelhő jött, s én hallottam, hogy a tüdőd nehezen lélegzik, és ahelyett, hogy fitoktattam volna azt, mennyire precízen összepakoltam, te meg nem, neked adtam az egyetlen maszkot, ami a táskámban volt. Mert nekem volt mit megosztanom akkor.


A vihart átvészelve nem hogy közelebb, messzebb kerültünk. Nem tudom, te észrevetted-e, mert már fáradt voltam megkérdezni. Már nem táncoltunk, és én dühös lettem, te meg semmilyen. Egyik este, ahogyan alvásból nyitottam a szemem egy pillanatra, már nem voltál ott, csak a virág, amit adtam neked. Szívből. Szeretetből. A porban még a lábnyomaidat sem véltem felfedezni, hogy vajon merre mentél. Talán utánad mentem volna. De te meghagytad nekem a magányt, az alagutat, a sötétséget. Se te. Se fény.

Több ezer kilométer után először, leültem. Ismeritek mennyire kemény ilyenkor a talaj? Mennyire durva és kegyetlen? Mennyire sajognak a végtagjaink? Én ismerem. De most más volt, mint máskor. Behunytam a szemem, és nem gondoltam többé rá. Meg akartam bocsátani magamnak. Fogalmam sincs, mennyi időt ülhettem egy helyben, azt hiszem, az eső kétszer is esett.

Lassan próbáltam "ébredezni", vártam a sötétséget. De nem volt semmi fekete. Minden fénylett. Ránéztem a mellkasomra, és rájöttem, nincs is fény az alagút végén. Sőt, alagút sincs. A fény belőlem jön. Nem elérni kell. Megtalálni. Egyedül. A sötét remény, hogy valaki fénye egyszer majd hasonló lesz az enyémhez. És én addig? Próbálok táncolni az esőben.


Részlet Demeter Anett naplójából (19. nap)

(Olaszország) 2020. Március 29.

Olvastam ma egy igazán mosolygós dolgot: ,,Ha ennek vége lesz, a Marsról fognak átszólni, hogy halkabban!". Jól esett ezt elképzelni, ahogyan az utcákra vonulva, felnőtt, gyerek, fekete, fehér, tettes, áldozat, hazug, őszinte, barát és ismeretlen eggyé válik majd. És sírva ünneplik a szabadságot, mert hát ilyen ez a magyar, sírva vígad, de most örömkönnyek fognak folyni. Abban a pillanatban lesz biztonságosan békés minden. Remélem. Hiszem. Azt is, hogy mind ezek után válik állandóvá a jó. Nem kiváltság lesz, hanem a közös győzelem aranyérme, amihez mindenki vissza-visszatérhet erőt meríteni. Megosztjuk majd egymással. Remélem. Hiszem.


Tovább görgettem, de most már a gondolataimban. Hányan vagyunk a bolygón, mi emberek? Hányan vagyunk Magyarországon, mi magyarok? Mennyi arc, mennyi sors, mennyi mosoly, mennyi könny? Te sem tudod, ki vagyok, én sem tudom te ki vagy. Viszont attól a naptól kezdve lesz bennünk valami elvehetetlenül közös. Olyasmi ez, mint a nyelvünk, mindenki ugyan azt használja mégis másként. Egyik sem hibás, vagy tökéletes. Enyém is. Tiéd is. A MIÉNK. Talán így már könnyebb lesz osztozkodni, megérteni és önzetlenül cselekedni, na persze nem mindig, csak úgy általában. Remélem. Hiszem. Hogy a szesztől bűzlő koldus is ember lesz a Keletiben, nem csak egy szerencsétlen, hogy a multimilliárdos üzletember is 'halandó' lesz a Balaton parti villájában, nem játékos, akinek a hátra lévő évei számát növeli a vagyona, hogy a nem túl boldog szomszéd is harcos lesz, és nem hitvesztett katona, hogy a játszótéren a gyerekek ők lesznek, és nem másolatok vagy lenyomatok.


Remélem. Hiszem. Hogy a természetet meghagyjuk csak úgy, ahogyan van, ő ilyen, magányos típus, de sosem felejtünk majd el hálával fordulni felé, hogy minden állat is megérdemli a tiszteletet, mert bár nem szólnak, mégis sokat mondanak, hogy a pénz újra fizető eszköz lesz, és nem státusz szimbólum, vagy dicsekvési alap, mert jó, ha van, de korántsem minden. Kifelé bámultam az ablakon és figyeltem a 1,5 m-es távolságot tartó és úgy közlekedő családokat. Ők voltak, és mégsem mi. Azt hiszem, mostanra ugyan arra gondolunk mind, RÁNK. Ki jobban, ki kevésbé a lényeg mégis ugyan az. Várjuk, hogy te meg én újra mi legyünk, 'meztelenül', igazából, őszintén. Egyet tudok, örülni fogod neked, még akkor is, ha azt sem tudom miféle, kiféle vagy, mert ott lesz az a valami, amikor egy napon sírva, ordítva, nevetve, felszabadulva, ölelkezve, szeretve együtt énekeltük: SZABAD VAGYOK!

2017. tele

Ezredjére törlöm az üzenetet, amit NEKI írtam, csak úgy, szívből.
Nem, nem egy csöpögős vallomás, a válláról írtam.

Igen, a válláról.

Hiányzik. Hiányzik, hogy sírhassak, és ezt vele tegyem. Vele, akinek az ölelésében az elmúlt, nagyon kemény 13 évben mindig vigaszra leltem.

Igen, az ölelése.

Azon kevés ölelések egyike, amiket mindig csukott szemmel éltem át, bár nincs rá különösebb magyarázat, hogy miért.

Törlöm mégis. Bárcsak írnék, hiszen már megannyiszor írtam. Az élet furcsa fintora, hogy a neve villog előttem a kijelzőn és mosolygok, pontosan úgy, mint mindig. Én gondoltam, Ő megtette. Szeretném, de hagyom... csak úgy, szívből, szeretetből.

Hagyom, igen, hagyom.

Emlékkönyvem színes lapjait tárja elém egy süvöltő szél a szívem környékén. Annak a könyvnek a lapjait látom, amit akkor, ott, neki adtam a sürgősségi kellős közepén, csak úgy, szívből.
Feltörnek az esték, azok a mámoros esték, mikor fiatalon énekeltük az: "én csak egy ág vagyok ezen a fán-t." Az idők, amikor a cigire mindenféle szavunk volt, a cigin kívül persze, de inkább használtuk beszélgetések mellé, mint szenvedély-csillapításra. A kilométerek, amiket együtt tettünk meg, olyan lehetetlen időben és mennyiségben, hogy fárasztó még rágondolni is. A lépcső a gimiben, amit csak mi tudunk, hogy igazán miért is olyan fontos, és higgyétek el, nem, nem azért. A hatalmas beszélgetések, amikor még hajnal háromkor is nehéz volt elszakadni, de inkább aludtunk volna egymás ölében, mintsem, hogy elfelejtsünk valami igazán fontosat. Eszembe jut a sok megpróbáltatás, amikor izgultam érte. A könnyei, amikor igen helyett nemet mondtam. Gondolok a táncra, amit sosem táncoltunk el akkoriban, a bagatell összeveszésre a matek példatáron. Rá, a vállára, csak úgy...

Igen, rá.

Sietve csapom be a parányi ám vastag művet, alaposan odafigyelve arra, hogy jól bezárjam.

Igen, be, méghozzá jól.

Egy hajszál választ el, hogy felvegyem, de nem teszem, csak úgy, szívből, szeretetből. Nem akarom bántani, sem őt sem magamat...

Igen, haragszom, magamra is, rá is...

Demeter Anett
Alkotóink