Karácsonyi kívánság

(Apukám emlékére)

Egy havas tájon való szánkózáson merengek épp, amikor hatalmas puffanásra kapom fel a fejemet. Boti és Adél pakolja a karácsonyi díszeket a dobozból és természetesen pont ugyanazt a díszt akarják egyszerre feltenni, aztán - ahogy lenni szokott: okos enged, a kisebb veszít - Boti a földre huppant és levert egy dobozt. Szerencsére a törékeny díszeket már biztonságba helyeztem korábban. Gyors sírás, rimánkodás, hogy próbáljunk akkor megegyezni, ki melyik díszt helyezi fel. Mire a szülők megérkeznek, mintha sosem történt volna meg az iménti katasztrófa. Néha belegondolok, milyen érzés lesz majd a saját gyermekeimmel díszíteni a karácsonyfát. Természetesen az egész család ott lesz, a most még két kis lurkó (a bátyám gyermekei) pedig már ügyesen terelgetik az enyémeket a fa körül.

Kiskoromban sokszor kívántam azt, hogy legyek felnőtt. Nem akartam a szülői szidalmaknak engedelmeskedni, sok mindent nem értettem a világból. Én miért nem kaphatom azt, amit a másik lány, nekem miért kell mindig mindenre többet várnom? Miért nem csinálhatom azt, amit én akarok? Elképzeltem, hogy ha felnövök, nekem nem mondhatja meg senki, hogy mit csináljak majd. Lesz férjem és lesznek gyerekeim, és mindannyian a tökéletes piros kockás ruháinkban mosolygunk majd a fa mellől. Ma, amikor belegondolok ezekbe a gyermeki tervekbe, fájdalmasan mosolyodom el.

Itt állok most a készülő fa alatt felnőttként és már teljesen más kívánságok jutnak eszembe, mint annak idején. Azt kívánom, hogy legyek olyan erős, hogy az élet óráját - azt az óriás vasszerkezetet, ami a tükrön túli világban pörgeti az éveket - vissza tudjam pörgetni. Egy olyan időszakba akarok visszamenni, amikor még gyermeki lélekkel lehetett szemlélni a világot. Amikor még tényleg az a kívánt játék volt a legfontosabb kívánságunk. Amikor még közös ünnep volt a karácsony, és tényleg a szeretetről szólt. Emlékszem, ahogy nagy gonddal készítjük elő az ajándékcsomagoláshoz a konyhaasztalt. Én tényleg próbáltam ügyes lenni, de valahogy a cellux az egyik ellenségem. A másik meg a karácsonyi csomagolópapír. Ámulva néztem, ahogy anya mérnöki precizitással hajtogatja és fedi be az ajándékokat. A konyha ajtót mindig becsuktuk, a fiúkat kizártuk és készítettük elő a sok-sok kincset. Ekkor még inkább a saját örömömre fókuszáltam, ma már sokkal jobban élvezem a gyermekek arcát fürkészni, vajon tényleg a várva várt játékot rejti-e a csomag. Apa feladata volt mindig a fenyő talpba való állítása. Mindig gondosan ügyelt, hogy a fa épségben beérkezzen végállomására. Elszóródott tűlevél? Ugyan, apa már rég mindet feltakarította. Büszke mosollyal az arcán jelezte felém, hogy indulhat a díszítő brigád. A szobát megtöltötte a konyhából kiszűrődő bejgli illat, amit én csak szagolni szeretek. A karácsonyi CD-k üzemkészen várják az indítást és a ,,Szállj csengő"-nél már nyílik a karácsonyi díszek doboza. Míg anya a konyhában sürgölődött, mi a testvéremmel a titkos szaloncukor rejtekhely után kutattunk. A díszítést csak karamellás szaloncukorral a szánkban lehet mesterfokon művelni. Ezt a felnőttek már nem értik. Egy vadászkopó is megirigyelte volna, milyen gyorsan találunk rá a tiltott finomságokra.

Mindig a díszítést részt szerettem a legjobban, bennem ez maradt meg a legmeghittebb pillanatként, nem is az ajándékozás. Azért, mert ott voltunk, együtt voltunk és együtt tettünk azért, hogy valami szép süljön ki abból a napból. Mindenki hozzáadta a kis energiáit, és mindenkinek fontos volt a jelenléte. Ma sem működhet ez másként, minden szorgos kézre szükség van, ha időben el akarunk készülni. A templom vár, a gyerekek verset mondanak, izgatottan tipegnek a porhóban, ami manapság már ritkán jut nekünk ilyenkor karácsony táján. Hóember, hógolyó csak a mesekönyvekben létezik, de a karácsony illata még segíti az idilli hangulatot. Minden ablakból fényes díszek integetnek. Szebbnél szebbek. Az én szívem az év ezen napján mégis mindig olyan, mint az az ezüstös gömbdíszünk, amit valahogy minden évben sikerül leejtenünk. Sosem törik össze az egész, csak kis darabok hullanak ki belőle. Belőlem is így hullanak évről évre, s téged siratnak, Apa.

Ma már nem mosolyogsz ránk a fa alól. Nem ölelsz meg minket, nem érezhetjük a belőled áradó melegséget. Nem olvasztod fel a fagyos hangulatot egy pillanat alatt, nem hengerelsz le minket humoroddal. Egyedül vagyunk, s magunknak kell minden űrt betöltenünk, melyet a hiányod évek óta okoz.

...A két kis lurkó megint kergetőzik. Adél egy fényképalbummal szalad felém: ,,Mutasd meg papót, Keru!" Boti az ölembe mászik, Adél mellém kucorodik, hogy tudja lapozni az albumot, ami már nagylányos feladat. Közösen nézzük a képeket. Nézzük, hogyan mosolyogsz ránk! Ők nem tudják, mit jelent nekem ez a pillanat, csak a könnyeket látják megcsillanni a szememben. Különös érzés ez, amikor a fájdalom és a meghittség egyszerre szakítja fel a mellkasomat. Ha egyetlen kívánságom lehetne, csak annyit kívánnék, hogy legyél újra itt. Te vagy az egyetlen karácsonyi kívánságom, melyről tudom, már sosem teljesülhet. S mégis, ahogy ennek a két csöppségnek a szemébe nézek, valahogy mégis azt érzem, hogy itt vagy. Itt vagy bennük és ezáltal itt vagy velünk is. Ott vagy Adél humorában, Boti ölelésében, ott vagy bennünk és örökre ott is maradsz, mert másképp nem lehet!

Boldog karácsonyt neked is, Apuci! Nagyon hiányzol Nekünk!