2085 Tokió

Emberek, akik nyomorúságos létüket reményvesztetten élik le. Szemtanúja voltam a keddi káosznak. Az ablakpárkány és egy lépés választotta el a szerencsétlent a teljes sötétségtől. A kínkeserves kornyikálás, amit a kezében tartott csecsemő hallatott, megegyezett a halál hahotázásával. Felfordult a gyomrom a látottaktól. Eldobni más életét a saját kilátástalanságunk miatt, igazi gyávaság. Esélyt sem adni egy új életnek, megvetendő csúfosság.

Amykot rendszerint verte a férje, aki súlyos alkohol és szerencsejáték problémákkal küzdött. Pár legurított sör után még szót lehetett vele érteni, de mikor hajnalok-hajnalán keveredett haza tökrészegen akkor rendszerint felüvöltötte az alvó feleségét. A reggeli ébredéskor mindig elnézést kért az asszonyától, majd puszival köszönt el féléves gyermekétől, hogy aztán belevesse magát a napi teendőkbe. Becsületesen dolgozott, csak épp nem a megélhetésért, hanem, hogy éjszaka ismét a kártyaasztalnál szórja el a pénzt. A mókuskerék minden nap pörgött, és Amyko gondolatban odáig jutott, hogy megfutamodik, és esélyt sem ad gyermekének sem egy jobb életre. Mély levegővétel után átlépte az ablakpárkányt, hogy aztán festékpacához hasonlóan loccsanjon szét az aszfalton.

Mindennapos tragédia. A gázrobbanásokról és társairól nem is beszélve. Ritkábbik eset, mikor egy macskát kell a fáról leszednünk. Te jó ég, már idejét sem tudom, mikor került rá sor. Tokió már régen nem önmaga. A kétezres évek elején, amikor még nagyapám űzte a szakmát, minden más volt. Persze akkor is megvolt a rákfenéje a dolgoknak. Naponta lehetett hallani terrortámadásokról és az energiaforrásokért zajló háborúkról, de aztán teltek az évek, majd jöttek a változások. A kórházakat felváltotta az EGB. Az Egészségügyi Bázis igazából egy nagy létesítmény, amelyben robotok írják fel a receptet a betegek részére. Akinek mély a pénztárcája, az azonnal meggyógyulhat a Fehér Kapszulában, amely idegen technológia segítségével készült el. Atomjaira bontja az embert, majd a negatív töltéseket kilöki és újra eredeti állapotában rakja össze. Persze kevesen veszik igénybe a szolgáltatást, mert horror összeget kell kicsengetni.

A rendőrség és tűzoltóság összeolvadt, mindent egy szervezet hajt végre. SOS-nek hívnak bennünket, vagy Őrzőknek. Az SOS látja el a rend fenntartását, vagy a váratlan élethelyzeteket, mint Amyko esete. Persze ebben a szervezetben is a robotok dominálnak. Kevés embert foglalkoztatnak. A kisebbséghez tartozom, azon kevesek egyike vagyok, akiknek ez generációs megélhetés. Minden elődöm a közjót szolgálta. Apám az utcákat járta a szolgálati motorjával. Hamar beadta a kulcsot egy fegyveres banda végzett vele. Nagyapám a tüzet oltotta, aki szintén megsínylette egy gázrobbanás következtében. Utolsóként maradt a lángoló házban. Mindenkit megmentett magán kívül.

Az SOS ennél sokkal nagyobb rizikót jelent, mert minden munkakörbe bele kell kóstolnunk. Társam TX 203, harmadik generációs gép. Bármilyen csúnyán hangzik is, csak egy robot, bár intelligens processzorát beprogramozták empatikus helyzetfelmérésekre. Szót lehet vele érteni, de ő megírt program szerint cselekszik, és ebből nem enged. Külsőre persze emberi, hús és vér. Mesterségesen előállított testet kapnak, majd az agyi idegpályákra beültetett chip hozza működésbe őket.

TX 203 a holttestek fölé hajolt, majd a mellzsebéből előhalászott kütyüvel vérmintát vett.

- Vércsoportja gyakori, semmi jel nem utal rá, hogy lett volna örökletes betegsége. Kis vashiány megfigyelhető ugyan, de ez minden második embernél jelen van. A gyermeke az anyai géneket örökölte. A vérmintából kiderül, hogy nem jó minőségű tápanyagot kapott. Az anya stresszes életvitele tehető felelőssé ezért!

- Nyilván megvolt rá az oka! - vágtam rá bosszúsan, mert utáltam TX szakmai tényfejtését.

- Értesítenünk kell a legközelebbi hozzátartozót! - jelentette ki TX, figyelmet sem szentelve rám.

- Vagyis a férjet, mert az már hamarabb kiderült, hogy a nő férjezett! - lóbáltam meg a véres tasakot, amiben az eljegyzési gyűrű pihent.

- Úgy van, Thomas segéd! - bólintott a robot!

A szomszédoktól és a nyilvántartásokból kiderült, hogy a család három éve él a külvárosban. Többen beszámoltak arról, hogy veszekedésekre és dulakodások hangjára figyeltek fel, ez dühített kicsit, mert senki sem tett bejelentést. Az emberek megváltoztak, kihűlt belőlük az empátia.

A fehér Seat hangja felbődült, ahogy TX 203 gyújtást adott, majd repülő üzemmódba kapcsolt és fokozatosan eltávolodtunk a talajtól. Igen, ezt is megéltük, a repülő járműveké lett a piac. Egyelőre csak az SOS és néhány magáncég rendelkezett engedéllyel, de pár éven belül elérhetővé teszik mindenki számára, persze kezdetben hatalmas összegekért cserében. Ahogy a bérházak között manőverezett a társam, én a telefonomon olvasgattam az információkat a férjről. Otake Haru született 2051 január. Jelenleg manga rajzolóként keresi a kenyerét. Hétköznapi figura, semmi kiemelkedő.

- Talált valamit, Thomas segéd? - kérdezte TX 203.

Igen, Thomasnak hívnak, apám angol származása révén, csak édesanyám Japán, és mindig Tokióban éltünk.

- Semmi említésre méltó. Minden átlagos. Hétköznapi polgárral van dolgunk. Meglátogatjuk a munkahelyén és elbeszélgetünk vele.

A Dragon centrum leszállópálya üresen állt. Az épület huszonhárom emeletén harminc munkahely képviseltette magát. A huszadikon kaptak helyet a manga rajzolók. Felettük a brókerek, alattuk pedig az ingatlanosok dolgoztak. Szóbeszédek terjengtek arról, hogy az épület földszintjén pénzmosás zajlik, és igazából egy ember kezében van az egész centrum. Bizonyíték hiányában persze nem végezhetünk kutatást az épületben, csakis célirányosan járhatunk el, és most Otake Haru miatt vagyunk itt.

TX bekopogott a Manga feliratú ajtón és hamarosan ajtót nyitottak.

- Miben segíthetek? - kérdezte megilletődve a szarukeretes szemüveges fickó, aki végignézett rajtunk. A fekete SOS feliratú egyenruhánk igazán meglephette, mert megemelte a szemüvegét, hogy meggyőződjön a valóságról.

- Egy haláleset miatt vagyunk itt és...

- A társam azt akarja igazából mondani, hogy Otake Haruval szeretnénk beszélni, ha lehetséges? - vágtam közbe. Utáltam a lényegre törő mondatokat, meg nem akarok pánikot kelteni sem..

- Otake... - kezdte megakadva a rémült fickó, majd folytatta. - Haru ma nem jött be dolgozni, szabadságot kért.

- Szabadságot? Érdekes - méláztam el a hallottakon.

- De megsúgom önöknek, hogy Haru a munkán kívül, általában a Fortunába jár. Ugyanis tegnap este fizetése volt, ha értik mire akarok célozni - súgta oda bátrabban a szarukeretes, majd hátra pillantott, mintha attól kellene tartania, hogy valaki lehallgat minket.

- A Fortuna egy szerencsejáték barlang az információim szerint - kezdte ismét a hivatalos rizsát TX.

- Igen, de most ha megbocsátanak, visszamennék dolgozni! - búcsúzott el a fickó, majd fejet hajtva, behúzta az ajtót.

- Szét kellett volna néznünk Thomas segéd. A férfi reakciója elbizonytalanított. Túlságosan magas pulzust mértem nála.

- Persze, hogy magas volt a pulzusa, a frászt hoztad rá! - mondtam gúnyosan, majd megveregettem a társam vállát. - Induljunk a Fortunába, mielőtt szem elől tévesztjük a célpontot.

- Célpontot?

- Ne légy már ennyire maradi TX, hogy semmi emberit nem tudok beléd plántálni! - nevettem el magam, majd a Seathoz siettünk, hogy még időben elcsípjük a férjet.

Piros-kék villogó neontáblák vették körbe a Fortunát. Minden felirat egy reklámfogásról vagy nyeremény bónuszról szólt. Biztos voltam benne, hogy ha nincs itt Otake, akkor az hamar kiderül, mert a kaszinóba csak VIP tagok léphettek be, saját belépőkártyával. Ez amolyan biztonsági eljárás, így a jött-ment csavargóknak esélyük sincs átlépni a kapun, bár amúgy sem lenne egyszerű feladat a két Hulk méretű kopaszon átgázolni.

- Jó napot, uraim! - kezdeményeztem. Megbeszéltük a kocsiban, hogy mostantól én kérdezek.

A két izompacsirta csak bólintott, természetesnek vették a jelenlétünket. Nyilván gyakran megfordult köreikben az SOS, ami érthető egy szerencsejáték barlangban.

- Otake Haru miatt rabolnánk az idejüket. A mai napon megfordult maguknál? - kérdeztem, majd beletúrtam az ősz hajzuhatagomba.

- Persze, Otake minden nap eljön, és többnyire vesztesen távozik - vihogta el magát Michael, a néger biztonsági őr, de azért a mappában pásztázta a névsort.

- Szóval most is itt találjuk?

- Sajnos, távozott. Zaklatott volt, talán könnyezett is. Valami vagy nagyon nincs rendben a fickóval, vagy minden pénzét elvesztette - vette át a szót a másik, aki a Preston névre hallgatott.

- Értem, akkor nyilván valaki tájékoztatta a tragikus eseményekről - horgasztottam le a fejem, majd sarkon fordultam.

- Milyen tragédia? - kérdezett vissza Michael. TX 203 hivatalos monológba kezdett volna, de idejében közbeszóltam, majd távoztunk.

---

Pokolivá változott a reggeli öngyilkosság helyszíne. Mire odaértük, nagy tömeg fogadott minket. Az épület előtt százak lebzseltek fel, alá. Mindenki okosnak érezte magát és pletykák terjengtek.

- Utat, itt az SOS! - hangzott fel TX 203 hangja. Mintha mikrofonból szólt volna, úgy megváltozott a hangi frekvenciája. Hirtelen mindenki szétrebbent, majd megnyílt az út előttünk. Követtük a tömeg tekintetét, majd felnéztünk a magasba. Otake Haru, ugyanúgy az ablakpárkánynál toporgott, mint reggel a felesége Amyko. Elkeseredett könnycseppek szánkáztak le az arcán, majd fájdalmasan felbőgött.

- Uram, kérem lépjen el az ablakpárkánytól! - szólította fel TX.

- Minden az én hibám. Csakis az enyém, ezt nem érthetik - jött a keserves válasz, majd tett egy lépést.

- Uram, ne tegye! - jött ismét a felhívás, majd a vállára tettem a kezem, hogy átvegyem a szót TX-től, de előtte még a fülébe súgtam valamit.

- Ugyanolyan gyáva akar lenni, mint a felesége? - kérdeztem a vártnál keményebben.

- Ne merje a feleségemet becsmérelni, maga idióta! - jött a sértődött reakció.

- A felesége gyáván megfutamodott az élettől és magával rántotta a gyermeküket is! - osztottam kíméletlenül. A tömeg rosszallóan fordult felém, majd sértő kifejezésekkel küldtek el melegebb éghajlatra.

- A feleségem nagyszerű nő volt! Mindenről én tehetek, az istenit!

- Valóban? Meséljen akkor, hallgatjuk!

- Én... én vertem a feleségem rendszerint. Munka után minden nap lerészegedtem. A megkeresett pénzünket meg elkártyáztam. Mindenről én tehetek!

- Akkor a felesége ártatlan és jogában állt elvenni más életét? - kérdeztem csípősen. Belülről forrt bennem a düh.

- Thomas segéd, elég messzire megy, ha így folytatja, valóban arra fog sor kerülni...! - csitított társam.

Nem hallgattam rá, tovább paprikáztam a kedélyeket. A szerencsétlen nem sokáig bírta idegekkel. Ugrani készült, de mielőtt földet ért volna, a megbeszélt módon járt el TX, és idejében elkapta a férfit. Persze ettől függetlenül kisebb sérülések és agyrázkódás érte, mert a nyolcadikról fejest ugrani, nem tréfadolog. A társam megúszta egy vállficammal, mert gépi mivolta miatt nem érzett különösebb fájdalmat. Engem hosszú szabadságra küldtek az eset után, mert egy emberi életet kockáztattam. Nem különösebben érdekelt. Bennem még az empátia dominál és ma egy ártatlant veszítettünk el, két sötét elme miatt. Ettől függetlenül mi még a SOS vagyunk, és számomra ez a munka elkötelezettséget követel. A jövőben próbálok minden életet megmenteni!

2085. Amyko esete, naplóban rögzítve!

Mr. Babi

- Gyere el az ablaktól, lányom! - szólt rám ismét Édesanyám. Kíváncsiságom engedetlenné tett. Harmadik napja zártuk magunkra az ajtókat, és megtiltották, hogy kint játszunk, sőt, még csak ki sem kukucskálhattunk. Öcsémre is többször kellett rászólni, de ő engedelmesebbnek bizonyult, mert mindig próbálták lekötni a figyelmét. Mama és Édesanya gyakran mesélt régi könyvekből, vagy társasjátékot vettek elő, hogy távol tartsanak a külvilágtól. Nagyapa egy hete már, hogy nem tért haza. Szolgálatot teljesített a hazáért, mindig ezt kaptuk válaszul, de Mama gyakran elvonult, és mikor előjött, kisírt szemekkel mutatkozott. Kicsik voltunk még, de nem buták, tudtuk, hogy baj van.

A negyedik nap sem telt másként és az ötödik sem. Egyre kevesebb reggeli és vacsora került az asztalra, és tudtam, hogy ez nem normális, amit csinálunk. Meg is jegyeztem az egyik étkezés alatt, hogy édességet kívánok, és miért nem megyünk el bevásárolni. Anya csak a fejét csóválta, és nagyokat sóhajtott. Mama pedig mosolyogva ígérte meg, hogy holnap csinál nekünk égetett cukrot. Az éjszaka nehezen aludtam el, éreztem, hogy fojtogat a benti légkör, friss levegőre vágytam. Óvatosan az ablakhoz sétáltam, majd résnyire kinyitottam. Koromsötét volt, sehol egy csillag, és a holdat sem láttam, biztosan beborult estére. Öcsém nyugtalanul fészkelődött, majd hadarni kezdett, hirtelen meghűlt bennem a vér, de mikor felé fordultam, aludt, csak álmában beszélt. Pár percet töltöttem el az ablaknál, de nem esett jól a levegő, égett szagot éreztem. Becsuktam, majd visszabújtam a pöttyös takaróm alá, és magamhoz öleltem Mr. Babit, a plüss elefántomat, amelynek hatalmas fülei voltak, mint Dumbónak a rajzfilmekben.

Sokszor elképzeltem, hogy Mr. Babi életre kel és megvéd mindentől, élénk volt a fantáziám. Eljött a következő nap is. Édesanyám kimerültnek tűnt. Mindenki magán hordozta a bezártság mellékhatásait. Kedvtelenség, fáradtság és csökkent koncentráció jellemzett minket. Az öcsém képzeletbeli barátaival játszott a szobában. Építőkockából kisebb falakat húzott fel, majd a játék katonáival lerohanta, és olyankor kezdődött elölről minden. Legalább ő elvolt magában. Mikor nem rombolt, olyankor Mama mesélt neki. Kedvencei a Pán Péter és Csizmás kandúr történetek, mert a végén a főhősök nyernek. Vacsorára zabkását kaptunk és mellé pár szem szilvát. Miközben étkeztünk, megtörtént az első furcsa esemény. Rengések rázták meg a házat. Az asztalról lepergett minden, a bútorok elmozdultak a helyükről. Hatalmasat sikítottam ijedtemben. Mama ránk kiabált, hogy hasaljunk le a földre, és nem lesz baj.

- Földrengés. Ezért kell bent maradnunk. Mert odakint veszélyes! - mondta Édesanyám. A rengés öt percig tartott, de eztán gyakorivá vált. Naponta többször is előfordult és egyre tovább húzódott. Nagyon féltünk, öcsém minden földmozgás után zokogott.

Egy hét telt el, mire érintkezésbe kerültünk a külvilággal. Az egyik délután bekopogtattak hozzánk. Édesanyám unokatestvére volt, megviseltnek és kimerültnek tűnt. Tíz percet időzött csak, ez idő alatt elvonultak kettesben, hogy beszélgessenek. Élelmiszer csomagot kaptunk tőle, majd távozott. Ránk sem hederített, pedig mindig mosolygósnak ismertem. Öcsémet különösen kedvelte, mert a kisfiára hasonlított. Éreztem, hogy nagyobb a baj, mintsem egy földrengés sorozat.

Televíziót nem tartottunk, pedig mindig szerettem volna. Mama mindig azt mondta, hogy a fiatalok könyveken nevelkedjenek, mert akkor semmi sem szab határt a képzeletnek. Édesanyám osztotta a nézeteit, így sosem vettek tévét. Az egyik osztálytársamnál szerettem meg, vele mindig mesét néztünk, de most már hozzá sem mehetek át, pedig a szomszéd utcában lakik.

Eljött az a bizonyos nap is. Több rengés történt az elmúlt órákban, és éreztem, hogy valami szörnyűség fog történni. Mikor felébredtem, minden romokban hevert körülöttem, tető sem volt a fejem felett. A sűrű füst csípte a szemem. Mindent körül ölelt az erős égett szag. A szívem hevesen zakatolt, mert a legszörnyűbb rémálmom is tündérmesének tűnt a jelenlegi helyzetben. Az öcsém ágyát egy gerenda zúzta össze. A nevén szólongattam, de nem kaptam választ. Aztán Mamát és Anyát hívtam, de senki sem felelt. Az egész ház romokban állt, csak az én ágyam maradt érintetlen. Elsikoltottam magam többször is, sírógörcs rázta az egész testemet. Kisétáltam az utcára, amely majdnem a földdel vált egyenlővé. A sűrű füst ködként hömpölygött. Mindenhol kigyulladt házak, kidőlt fák. Mr. Babit szorongattam magamhoz, de rájöttem, hogy most ő sem segíthet rajtam. Mindenhol kétségbeesett kiáltásokat hallottam. A káosz testesült meg, mintha a földet a pokol váltotta volna fel. Újabb rengések rázták meg a talpamat, hasra feküdtem. Ez másabb volt az eddigiektől. Ütemesnek hangzott, mintha lépkednének. Egyre közelebb és közelebbről hangzott. Kezemet a fülemre tapasztottam, féltem, de már nem sírtam, mert elfogytak a könnyeim. Valaki elszaladt mellettem, hangosan ordítva, felé fordítottam a fejem, de abban a pillanatban meg is szűnt létezni. Hatalmas szőrös láb lapította ki a szerencsétlent. Gombócot éreztem a torkomban. Minden lépése hatalmas rengést okozott és zöld nyálkát hagyott lenyomatként. A magasba emeltem a fejem, mert pont alatta feküdtem. Zöld potroha legalább egy ház méretével egyezett meg, hat lába pedig masszív toronymagaslatokban tartotta. Valami rovar lehetett, de gigantikus méretei miatt, nem tartottam e világinak. Csáprágóiról zöld trutyi csöpögött le, két szeme pedig vörösen izzott. Fülsértő ciripelést préselt ki magából, mintha egy kürtöt fújtak volna meg közvetlen mellettem. Az agyamig hatolt, majd mindkét fülem vérezni kezdett. Ismét sírás tört rám, de most a fájdalomtól. A rovar valamit megérzett, mert odébb lépdelt, és a fejét forgatta. Vadászgépek közelítettek felé. Izzó szeme lángba borult, majd lézernyalábot lövellt ki a támadók felé. A vasmadarak még tüzelés előtt darabokra szakadtak. Újabb ciripelést préselt ki magából, de ez inkább diadalittas szólamnak hangzott. Miután felégetett maga körül mindent, rám szegezte tekintetét. Azt gondoltam, nem fog észrevenni apró méretem miatt, de tévedtem. Kúszni kezdtem, de a súlyos léptek által keltett rengések miatt semmit sem haladtam. Magzatpózba kuporodtam, majd vártam az elkerülhetetlent. A rovar hatalmas feje felém hajolt, nyál csöpögött rám, éreztem rothadó szagát. A szeme ismét lángba borult. Tudtam, hogy ez a mese nem végződhet jól. Az utolsó gondolataimmal játszottam el, de ekkor vakító fénnyel nyílt ketté az ég. Minden kitisztult, a füst megszűnt körülöttünk. A rovar ciripelve kapta fel a fejét a magasba. Gyógyító érzés futott át minden porcikámon. Valahogy éreztem, hogy nem kell most már félnem. Óriási füleivel lebegett felettünk, és ekkor megértettem, hogy mi történt.

- Mr. Babi! - kiáltottam fel zihálva. Egy kréta találta el a fejem búbját, és hirtelen kinyitottam a szemem. Kezemmel a kis dudort dörzsöltem.

- Kisasszony! Ha még egyszer elalszik az órámon, akkor értesíteni fogom a szüleit, és a következő figyelmeztetésre osztályfőnöki figyelmeztetésben részesítem! - szólt a tanárnő, aki szarukeretes szemüvege mögül bámult rám haragosan.

Alig akartam elhinni, hogy csak álmodtam. Annyira valóságosnak tűnt az egész, hogy még mindig fájt a fülem, és gombócot éreztem a torkomban, majd a füzetembe pillantottam és elmosolyodtam, mert nagy fülek és hosszú ormány mosolygott rám.