"IGEN, SOKAT VÁRTAM!"

A felejthetetlen emlék, amit most elmesélek, az ezerkilencszázhatvanas évek legelején, nem emlékszem pontosan melyik évben történt, még iskolába sem jártam. Édesanya karácsony előtt néhány nappal fényesre súrolta a lakást. A sparheld környékét fehérre meszelte, a földet felmázolta, az asztal alját ívesre formált alakzatban sárgára festette, amit apró, szitált homokkal vékonyan megszórt. Mindent áttörölgetett, függönyt mosott, kézimunkákat keményített, vasalt. A süteményeket a nagymama segítségével esténként elkészítette. Imádtam köztük téblábolni. Különösen a kevert sütik készítésénél szerettem közreműködni, mert miután édesanya a tepsibe öntötte a tésztát, én az ujjammal körbe törölgettem a tálat, nehogy egy csöpp is kárba vesszen abból a finom édes-vaníliás-citromos masszából.

Másnap, ünnep szombatján édesanya gyorsan elvégzett a jószágok körül, reggeli után bedagasztotta a kalács tésztát, amiből, ínycsiklandó túrós bélest, kakaós, diós, mákos kalácsot formázott. A kemencében pirosra sült fonatok úgy mosolyogtak a fehérre súrolt deszkatáblán, hogy kedvem lett volna mindet sorba kóstolgatni. Délután már nem győztem kitekintgetni az ablakon. Egyre csak kérdeztem, mikor jön a Jézuska. Drága édesanya megunhatatlanul válaszolt: "Nem tudom kislányom, talán este."

Hej, de nehezen vártam az estét. Délután távolban élő vendégek érkeztek, ők egy időre lefoglalták a figyelmemet. Végre sötétedni kezdett. Várakozás közben, az ablakon kitekintgetve az utcai lámpa fényében csodáltam a hatalmas pelyhekben szállingózó hópihe forgatagot. A kerítés mellett lassan botorkálva haladt valaki. Izgatottan felkiáltottam: "Jön a Jézuska!" Ám, ahogy közelebb ért, csalódottan húzódtam vissza az ablakból, mert akit Jézuskának hittem, az a szomszéd fiú nagypapája volt. Kisvártatva alig pislákoló fény közeledett nagyon lassan. Drága nagymama botorkált a nagy hóban, viharlámpással a kezében. A vastag szövésű rojtos kendőjére tapadt hó a kinti fagyos hidegről árulkodott. Amint belépett a szobába, boldog mosollyal az arcomon rohantam hozzá, ezeregy kérdés kíséretében. "Nagymama, láttad a Jézuskát? Találkoztál vele? Merre járhat? Vajon miért nem jön?" - szegénykém azt sem tudta melyik kérdésre válaszoljon. Édesanya is egyre türelmetlenebb volt, na, nem a Jézuska késése miatt. Ő édesapáért aggódott: "Hol marad már apátok, vacsorázni kellene, kihűl az étel." Mindannyian ünnepi ruhába öltözve körbeültük az asztalt. Tűkön ültem, legszívesebben az ablakban lógtam volna. Most a felnőttek beszélgetése sem kötötte le a figyelmemet, amit pedig máskor szájtátva hallgattam. Hallottam, hogy beszélnek, de ha megkérdezték volna, miről folyik a szó, nem tudtam volna válaszolni, mert gondolataim egyfolytában máshol jártak.

Egyszer csak kopogtattak a szobaajtón. Csodák csodája, megérkezett a Jézuska. Annyi várakozás után alig akartam elhinni, hogy végre szemtől szemben láthatom. A nagy izgalomtól köszönni is elfelejtettem neki. Megkérdezte, hogy hívnak, vártam-e nagyon, tanultam-e karácsonyi verset, éneket. Csak bólintottam, mert hang nem jött ki a számon. Félelemmel, reményekkel, boldogsággal a szívemben szorítottam a testvérem kezét: végre láthatom a Jézuskát, aki olyan kedves, hogy ajándékot hoz nekem. Végül csak sikerült megszólalnom: "Igen, sokat vártam!" Nem sokat időzött, mondta sietnie kell, mert sok-sok kisgyerek várja még. Gyönyörűen feldíszített karácsonyfát állított az édesapa által készített, mívesen faragott lábú kis asztalkámra. A fa ágai között szaloncukor, színes üvegdíszek, viaszgyertya, csillagszóró kíséretében mesekönyv, labda és egy nagyobbacska doboz csüngött. Alig ment el a Jézuska, fogvacogva, fáradtságot színlelve édesapa is hazaért a munkából. Persze nem volt neki semmi baja, csak megjátszotta, hogy nekem semmi sem legyen feltűnő.

Addig nem is tűnt fel, hogy ő nincs velünk. Izgalomtól hevülten rohantam hozzá: "Hol voltál, édesapa? Itt járt a Jézuska, és te nem voltál itthon. Miért nem jöttél haza hamarabb? Találkoztál vele útközben?" - választ sem várva megannyi kérdés záporozott édesapa felé. Édesanya szigorú, mégis kedves hangon pirongatta, amiért így elmaradt. "Odakinn sűrűn hull a hó, alig tudtam haladni." - válaszolta édesapa. Vacsora végeztével édesanya szőttes terítőt terített az asztalra, és gondosan tükörfényesre törölt piros almát, néhány szem diót tett egy kosárban az asztal közepére, mellé a Bibliát. Alig fejezte be ténykedését, újabb vendégek érkeztek. "Az Istennek szent angyala..." kezdetű ének csendült fel a szoba ablaka alatt, édesapa egyik férfi testvérének gyönyörű hangján, pár női hang kíséretében. "Megjöttek a kántálók!" - szaladtam az ablakhoz. Édesapa szívélyesen invitálta az egyetlen meleg szobába, és hellyel kínálta őket, miközben néhány karácsonyi éneket énekeltek és imádkoztak. Közben illatos kalács késztette a kántálókat rövid maradásra. Beszélgettek egy keveset, majd mentek tovább.

Mikor végre minden elcsendesedett, édesanya meggyújtotta a fán a viaszgyertyákat, és egy csillagszórót. Megbabonázva álltam a fa alatt, és áhítattal csodáltam a tűz szikrákat, amik ezernyi apró csillagokként sziporkáztak felém. "Kis karácsony, nagy karácsony..." - énekeltem most már fennhangon. Végül levettem a fáról két szem szaloncukrot, amit ügyelve arra, hogy egyforma darabok legyenek, annyifelé szeleteltem, ahányan voltunk. A dobozban egy gyönyörű, rózsaszínre festett aprócska bababútor lapult.

Több évtized távlatából visszatekintve, bár szerény volt, mégis ez az ünnep és ez az este volt a legszebb, legemlékezetesebb. Egymás körében, a Teremtő áldásával szeretetben, békességben ünnepeltünk. Soha vissza nem térő, varázslatos karácsony!

Kis gyermekként elhittem, hogy a Megváltó Jézus születését ünnepeljük a pompásan feldíszített zöld fával, és hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát, és az ajándékot. Bár már akkor sem fért a fejembe, hogyan tud egy kisbaba a föld minden gyermekéhez egyetlen este eljutni, fát, ajándékot cipelni. Azonban az ünnepre készülődés, a fenyőfa, a kalács illata, a gyertyafény, az ezernyi szikrát ontó csillagszóró, és az, hogy együtt a család - ami hétköznapi estéken is megvolt - valahogy mégis különleges érzést varázsolt a szívünkbe. Mára minden megváltozott, már tudom, hogy nem hozza Jézuska a karácsonyfát, és azt is megértettem, hogy nem a Megváltó születéséről szól ez a nap!

Szeretet

Előszó

Kisgyerek voltam még, de egyes események kristálytisztán élnek emlékeimben. Abban az időben, az ezerkiláncszázhatvanas évek elején nem volt televízió, talán még rádió sem volt minden családban. Hosszú téli estéken a szomszédok, rokonok egymáshoz jártak beszélgetni, "estézni". Mi gyerekek játszottunk, vagy ha nem volt játszótárs, egyedül játszottam, rajzolgattam, amíg a felnőttek beszélgettek. Ám amikor a beszélgetések során egy-egy fölöttébb érdekes dologról esett szó, valósággal rájuk tapadtam és szájtátva hallgattam megélt történeteiket, amik rendszerint az ő gyermekkorukról, a summás életről, a mindennapi munkáról, háborúról, fiatalságukról, vagyis az életükről szóltak. Számomra legkedvesebb, lelkemet megérintő, édesanya 12 éves kori története.

Nagymama és Édesanya elbeszélése nyomán:

Nagymama egyedül nevelte kislányát. Anyukája, az én nagymamám, hogy a télirevalót biztosíthassa, ezerkilencszázharminckilenc tavaszán elszegődött két hónapra summásnak, Nagyvenyimre. Egyetlen gyermekét, az én anyukámat idősebb bátyjára és feleségére bízta. Az ő két évvel fiatalabb fiuk és édesanya szinte testvérekként nőttek fel. Amikor több, munkát vállaló társával együtt nagymama elutazott, édesanya egyedül maradt otthon, de a nagybácsi - aki a közvetlen szomszédban lakott - minden nap benézett rá, étellel is ellátták. Az én anyukám, a tizenkét éves kislány sajnálta az anyukáját, amiért oly távol dolgozik, azért hogy neki ne kelljen semmit nélkülöznie.

Húsvét közeledett. Elgondolta, hogy biztosan mindenkinek küldenek itthonról csomagot az ünnepre, csak az ő anyukája nem kap majd senkitől. Milyen szomorú lesz távol az otthonától és a kislányától. Kreatív gyerek lévén elhatározta, hogy meglepi az édesanyját. Azon nyomban bekészítette a szabadkéményes konyhába a zizegő, aranyszínű szalmát, majd sütésre előkészített egy kacsát, este pedig annak rendje-módja szerint - ahogyan az édesanyjától látta - bedagasztott két cipóra való tésztát. Másnap korán kelt, hogy időben végezzen és még postára is adhassa a csomagot. Befűtötte a kemencét, két, gyékényből font szakajtókosárba kiszakította a dagasztást, majd amikor kellő hőmérsékletűnek vélte a kemence melegét, sütőlapátra borítva berakta a tésztát. Miután megsültek a cipók, újra fűtött, hogy a húst szép pirosra süsse. Ám egyszercsak kopogtattak. A nagybácsi jött megnézni, hogy mit csinál a "gyerek". Miért füstöl olyan korán a kémény, talán valami baj van? - gondolta. Bosszankodott, hogy miért nem kért segítséget, miért fogott olyan dologba, ami nem gyereknek való munka, még felgyújtja a házat. Az anyukám azonban oly izgalommal, szeretettel telve mesélte a tervét, hogy mire mondanivalója végére ért, a nagybácsi bosszúsága is szép lassan elpárolgott.

Amikor mindennel elkészült, boldogan csomagolta dobozba ajándékát, és gondosan ráírta a címet. Az anyukája - az én nagymamám - nem is sejtette, hogy milyen csodás meglepetésben lesz része. Amikor a csomagoláson felismerte a kislánya írását, sírva ölelte magához a dobozkát. Időbe telt, mire könnyeivel küszködve elolvasta a dobozba rejtett pár soros levélkét. Sajnos a levélke tartalmát nem tudom pontosan idézni, de Nagymama és Édesanya elmondása szerint valami hasonlóra emlékszem:

" Kedves Édesanyám!

Remélem, levelem jó egészségben találja kedves édesanyámat. Tudatom kedves édesanyámmal, hogy jól vagyok, Tamás bátyámék is jól vannak, mindenben gondoskodnak rólam. Ezt a kis csomagot én készítettem édesanyámnak. Tamás bátyám haragudott is, amiért magam csináltam mindent, nem kértem a segítségüket. Örömet akartam szerezni kedves édesanyámnak, ott a messze távolban. Elképzeltem, hogy az ünnepre mindenkinek küldenek csomagot, csak édesanyámnak nem küld senki. Biztosan szomorú lesz emiatt, ezért elhatároztam, hogy meglepem kedves édesanyámat valami olyannal, amit én készítettem. Tamás bátyámék üdvözletüket küldik.

Szeretettel zárom soraimat, jó egészséget kívánok: Jolánka"

Később is, valahányszor hallottam ezt a kedves, megható történetet, mindannyiszor az járt a fejemben, hogy egy tizenkét éves gyerek hogyan tudta mindezt elvégezni. Egyszer meg is kérdeztem édesanyámtól.

- "Belegondoltam abba, hogy ugyan többen vannak helybeliek, de mindenki valamelyik családtagjával együtt ment. Édesanyámmal nem volt senki. Elképzeltem, milyen nehéz lehet neki egyedül, távol az otthonától. Biztosan szomorú. Akkor csak az járt a fejemben, hogy valami kedves meglepetést szerezzek neki. Valamit, amit én magam készítek. Meg aztán megfigyeltem édesanyám, mit hogyan csinál. Amikor nagyobbacska lettem, segítettem is már neki. Úgy gondoltam, véghez tudom vinni ezt a munkát egyedül is."- válaszolta édesanya.

"Elképzeltem, milyen nehéz lehet neki egyedül, távol az otthonától. Biztosan szomorú." - Az anyukámat az édesanyja iránti szeretet, és a távollétének hiánya iránti érzés motiválhatta. Nem is igen gondolt arra, hogy nem sikerül, vagy ebből valami baj történhet. Egyedül az a gondolat vezérelte, hogy örömet szerezzen az anyukájának. Évtizedek múltán is oly szeretettel, odaadással mesélte édesanya a történetet- ahányszor csak szóba került a régmúlt idő-, mintha még mindig az a tizenkét éves kislány lett volna.

Azt hiszem, nagymamának ez a meglepetés lehetett az egyik legkedvesebb ajándéka kislányától.

Most, hogy annyi év után felidéztem az Ő történetüket, jó lett volna pontosítani néhány részletet. Sajnos erre már soha többé nem kerülhet sor! Megélt boldog-szomorú emlékeiket magukkal vitték egy másik világba. Csak néhány töredék él lelkemben, amiket én is olyan szeretettel őrzök emlékeimben, mint Nagymama és Édesanya tették.

Csillagvadászat

Felhőcske, bár nagyon fáradt volt - hiszen oly sok minden történt vele, nem jött álom a szemére, így hát még egy ideig nézelődött. Hogyan is tudott volna most aludni! Végre volt ideje átgondolni rövid életének megannyi kellemetlen és szeretetteljes eseményét. Annyi szeretet, hála töltötte be kicsi szívét, hogy képtelen volt haragudni Morcos felhőre - pedig az

minden áron magába akarta őt szippantani, hogy még hatalmasabb, erősebb és pusztítóbb legyen.

- Morcos felhő, sajnálom, hogy haragudtam rád! Azt tetted, amit helyesnek tartottál! Te ilyen vagy! Féktelen haragodban mindent el akartál pusztítani, mégis jót tettél! Bár a Földön viharos széllel fákat tördeltél, háztetőket szaggattál, ám áldásos esővízzel alaposan meglocsoltad a szántóföldeket, kiskerteket és mindent tisztára mostál. Végül pedig általad láthattuk a Szivárványt! - suttogta egészen halkan. Magán is elcsodálkozott, hogy látta Morcos felhő jó tulajdonságait és meg tudott bocsátani neki! Bár alig hallhatóan beszélt, a csillagok meghallották hangját és sziporkázó fénnyel üzentek neki:

- Milyen jó vagy, milyen kedves vagy Felhőcske! - csak most vette észre, hogy későre jár. Ahogy jobban szemügyre vette a végtelen szürkülő égboltot, látta, hogy két szikrázó csillag integet feléje! Megszámolta őket:

- Egy, kettő. - mire végzett a számolással, felfedezett még egyet. Újra kezdte a számolást.

- Egy, kettő, három! - alig hogy megszámolta a három csillagot, lágy, lenge suhanással Szellő érkezett.

- Még nem alszol Felhőcske? Mit csinálsz? - kérdezte fürkésző pillantással.

- "Csillagvadászok"! - suttogta. Nem mert hangosabban beszélni, attól félt, elijeszti a csillagokat.

- Mit csinálsz? És miért suttogsz? - kérdezte Szellő újra.

- Csil-lag-va-dá-szok! - válaszolta szótagolva a kis felhő. - És azért sottogok, nehogy elijesszem a csillagokat. Kérlek, beszélj Te is halkan!

- Jól van, no! Amúgy az mi? - Szellő nem tudta mi fán terem a csillagvadászás. Még sohasem hallotta ezt a szót. Ezer kérdés foglalkoztatta, szeretett volna mindent tudni a csillagvadászatról.

- Hogyan tudsz "csil-lag-va-dász-ni?

- Most ne zavarj, légy szíves! Nem tudok figyelni, hogyan vadásszak akkor a csillagokra?

Nem fedezem fel a soron következő csillagot, nem fogom tudni megszámolni őket! - Szellő

némi bosszúságot érzett Felhőcske hangjában.

- Én is akarok csil-lag-va-dász-ni!- Nem értem! - válaszolta Felhőcske.

- Én is akarok csil-lag-va-dász-ni! - ismételte hangosabban Szellő.

- Hüm, nem értem! - biggyesztette le száját a kis felhő.

- Miért nem érted, talán süket vagy? Én is akarok csil-lag-va-dász-niii! - kiabált rá mérgesen

kisbarátjára.

- Figyelj Szellő! Hallom, amit mondasz, csak nem értem!

- Én is akarok csil-lag-va-dász-ni! - mondta most már halkan.

- Még most sem értem!

- Hallotta! De vajon miért nem érti? - értetlenkedett Szellő.

- Tudod, van egy varázsszó. Ha azt kimondom, teljesül a kívánságom! - Szellő tágra nyílt

szemmel, hitetlenkedve kérdezte:

- Valóban teljesül? - Felhőcske elmosolyodott, mert némi félénkséget, kétkedést érzett barátja hangjában. Szellő nem merte újra mondani: akarom. De akkor mit mondjon? Nézett Felhőcskére kérlelőn.

- Szeretnék játszani Veled! Tanítsd meg nekem is, légy szíves! - felelt Felhőcske a szélgyerek ki nem mondott kérdésére.

- "Tanítsd meg nekem is, légy szíves, szeretnék játszani Veled" - ismételte boldogan Szellő.

- Komolyan érdekel? Ha szeretnéd, szívesen megtanítom Neked! - Szellő elcsodálkozott!

- Igen-igen nagyon szeretném! - válaszolt hadarva, nehogy a kis felhő meggondolja magát.

- Rendben! Először is nem kell szótagolni! Mondd ki egyszerre: Csillagvadászni - kérte Felhőcske.

- Csillagvadászni - ismételte szélgyerek.

- Nagyon jó! - helyeselt a kis felhő.

- Ez annyira vicces! - nevetett Szellő

- Mi ebben a vicces? - kérdezte Felhőcske? Szellő gondolkodott, de nem jutott eszébe értelmes válasz.

- Hát, igazából nem is tudom! - válaszolta.

Hirtelen csend lett. Felhőcske fürkészve bámulta az égboltot. Bosszankodva látta, hogy amíg Szellőre figyelt, mennyi csillagot elszalasztott. Gondolatban gyorsan számolni kezdett.

- Egy-kettő-három-négy-öt. Nem sokat szalasztottam el - nyugtázta végül elégedetten és elkezdte magyarázni barátjának a játék lényegét.

- Amikor a Nap nyugovóra tér, szürkületi fény borítja a horizontot, megjelenik az első, legfényesebben sziporkázó csillag.

- Felhőcske! Mit jelent a sziporkázó? -kérdezte kíváncsian Szellő. Felhőcske gondolkodott egy ideig, kereste a legkifejezőbb szavakat.

- Megvan! - kiáltott boldogan.

- Villódzik, tündököl, sugárzik, szikrázik. Látod azt a legnagyobb csillagot? Mintha millió

apró szikrát szórna.

- Milyen gyönyörű! - mondta vágyakozva Szellő. Mindketten némán figyelték azt az egyet, a legfényesebbet. Tekintetük szinte rátapadt a csillagra.

- Te is hallod ezt a csodálatos zenét? - kérdezte a kis felhőtől Szellő. Minél tovább nézte a

tündöklő csillagot, annál inkább úgy tetszett neki, a villódzó apró szikrák egymáshoz koccannak. Egészen halkan, suttogásszerűen hallani vélte finom csilingelésüket. Teljesen belefeledkezett gondolataiba és már képtelen volt eldönteni, hogy valóban hallja a csillagok hangját, vagy csak képzelete játszik vele. A kis felhő nem tudta a pontos választ. Ő nem hallott semmilyen hangot, ettől függetlenül Őt is foglalkoztatta a dolog. Hosszasan töprengett, mielőtt válaszolt volna a kérdésre. Szellő már el is felejtette, hogy kérdezett valamit, annyira elmerült a látványban. Gondolataiból Felhőcske hangja zökkentette ki. Oly távolinak tűnt most ez a hang, mintha a legtávolabbi bolygóról szólna hozzá.

- A csillagoknak nincs hangjuk! Vagy mégis? - töprengett. Lehet, hogy nekik is van hangjuk,

csak mi nem halljuk? Hogyan is hallhatnánk őket, hisz annyira távol vannak tőlünk. - mindketten hallgattak.

- Nézd Felhőcske, újabb csillag gyulladt ki! Mily csodálatos, ahogy szórja vibráló ezüstös fényét! - önkéntelenül is számolni kezdtek. - Egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét-nyolc-kilenc-tíz. - Szellő! Már tíz darab csillagot vadásztunk! - végtelenül örültek szerencséjüknek.

- Ott is van egy, ott is, ott is. - kiabáltak boldogan. Végül már versenyeztek, melyikük talál hamarabb újabb csillagot. Valahányszor megláttak egyet, újra kezdték a számlálást. Már oly sok tündökölt az égbolton, hogy meg sem tudták számolni. Aztán már nem számoltak, csak figyeltek! Amikor újabb csillagot találtak, tapsoltak - így fejezték ki örömüket.

- Most mennem kell - szólalt meg váratlanul Szellő.

- Köszönöm szépen Szellő, hogy megmentettél Morcos felhő iszonyú haragjától! Kérlek, ne haragudj, hogy még nem köszöntem meg!

- Ugyan Felhőcske, nem kell megköszönnöd, szívesen tettem! Segítek azoknak, akiknek szükségük van rám! De most már tényleg mennem kell! Legyen szép az álmod! - köszönt el barátjától és fütyörészve vágott neki sietős útjának. Felhőcske is lepihent, egészen kicsire összegömbölyödött. Halkan dúdolni kezdett valami szép dallamot, de már nem érhetett a végére, mert pillái lecsukódtak és ő mély álomba szenderült. Álmában a sziporkázó csillag mellett állt és hallgatta csilingelő csillaghangját. Sokáig aludt ebben a csodás álomban.