SORS ÉS VÉGZET

Messze kiáltok, rónákon át folyókon át,

Bízva hogy a Végzet meghallja egy ember hívó szavát.

Bátran nézek vele szembe, úgy, kinek nincs félelme,

Már tonnányi súllyal nyom a létezés terhe.

Megszürkül a világ, füst járja át,

Tüdőmben érzem a Sors útjának porát.

Sors amely a Végzetem,

De a sors fonalát felveszem.

Eltépem egy szelíd mozdulattal,

És elmúlok a reggeli harmattal.

Tűz fut át a lelkemen, tűz hevétől reszketem,

De visszalépni már nem tudok és nem is akarok,

Garantáltan szabad vagyok.

Testemről lassan lekopik a máz,

Az vagyok, amit alatta találsz.

Lassan eltűnik majd minden nyomom e világból,

És új életet kezdek egy szebbet valahol máshol.

TAVASZRA VÁRVA

Bús, töprengő hangulatban,
Lágy, ringató kábulatban
Folytatom reménytelen harcom.
Hideg szél mardossa az arcom.

Hold fénye tükröződik a jégen,
Üres utcán visszhangzik a léptem.
Tűnj el, múlj el, hideg tél!
Szívünkbe már elég fagyot temettél.

SZÁMADÁS

Életem rozsdás emlékei

Elenyésznek az idő múltával.

Van, hogy nem törődök eleget

A gondolatok súlyával.

A szó, amit nem formál meg ajkam,

bent marad,

Ha nem figyelek,

talán egy nap mind a világra szakad.

Lenne benne sok igazság,

Noha egy részük gazság,

Legtöbbjük csak pimaszság.

Van benne bántó,

Van, ami mélyen szántó.

Egy része vulgáris,

Mások joggal kérdeznék:

Normális?

Van ott szerelem, csalódás,

Arccal falnak csapódás.

Van ott bőven szitok,

És féltve őrzött titok.

Ezernyi bolondság, nevetés,

Meg fájdalom és temetés.

Helyesen megítélni csak akkor tudnának,

Ha ezek egyszer a felszínre buknának.

REMÉNYVESZTVE

Tőrök szurdalják szívem,

Egyre inkább veszítem a színem.

Halványodom, árnyékká válok,

Kiutat egyre nehezebben találok.

Egy vérző seb egyszer elmúlik,

De ez a kín belülről emészt,

És gyógyulása a végtelenbe nyúlik.

Most úgy érzem a szenvedés örök,

Úgy vergődök,

Mint egy galamb a sólyom karmai között.

Próbálok elszökni, ijedten csapkodok,

Remélve, hogy talán szabadulok,

De az erőm elszállt,

Már küzdeni sem tudok.