Ő és Én

Anyai nagyanyámmal örökös harcban álltam. Idősen is szép, bölcs, derűs arcára sokszor róttam még több ráncot, én a nagyszájú, visszabeszélős, kivételezett unoka. Mennyire tudtam haragudni, ha elrángatott a meséskönyv mellől!

- Te, egyszer olyan lesz a szemed, mint a szomszéd Terkáé, meglásd! - dohogott.

- Miért, az övé milyen? - kérdeztem foghegyről.

- Ne azután kérdezősködj, hanem ugorj, mert "dógod" van! - pattogtak a szavai, és mélyen ülő szemeivel majd átszúrt mérgében.

Még mindig a mesémet éltem, csak ábrándosan vánszorogtam feléje, mire így fortyogott:

- Kár, hogy nem él a dédapád! Te, ha látna, hogy milyen lustán mozdulsz, tán szíjat is hasítana a hátadból!

Erre ébredtem meg csak igazán.

- Miért kell engem folyton ugráltatni? Én még gyerek vagyok! Miért nem olvashatok én nyugton itt a sámlin eleget, kedvem szerint?! - durcáztam kelttészta képpel.

Nagyanyám nem szólt többet az olvasós szenvedélyemről. Sietve húzta fájós lábát a kert felé, ahol gyakran megfordultam, hogy a zöldhagyma szárát kedvemre "lelegelhessem".

- Gyerekem, te kecskének lettél volna jó! - mondta, és hátrahajtott fejjel gurgulázva nevetett.

- Má' megint csúfolódik? - kérdeztem vissza. - Magának lehet? Bezzeg, ha én mondanék ilyesfélét...!

- Mondd csak! - szólt komolyan. - Van olyan, amit te szó nélkül tudsz hagyni?

- Nincs. - válaszoltam pimasz vigyorral, de már iszkoltam is, mert tudtam, ha nem mozdulok, erős, csontos kezének "simogatását" érezhetem mindjárt a hátamon.

- Szomjas a kert - sóhajtott -, locsolni kéne. A tegnapi is gyorsan megszikkadt, mára meg berepedezett. Mire Erzsi nénéd hazajön, meg is csináljuk! - döntött hangosan egyedül.

Felfortyantam. - Mindég én locsoljak? Locsoljon meg ő, ha hazajön! - Mamukám arcán a nevetés nehezen legyűrt rezgései cikáztak, így inkább elfordult és nagyot nyelt. Kisvártatva megszólalt:

- No, gyere, nem hagylak én egyedül a munkával te kiskatus!

Vállamra tette a kezét, s még a kiskerthez nem értünk, csak mosolygott. Minden mérgem elszállt, így kaptam-fogtam a vizesvödröt. Meggörnyedt hátát figyeltem, ahogy a kerti kútból vizet csikart. Nagyon igyekezett, erősnek mutatta magát, mégis lassúnak tűnt.

- Ej, mama - mondtam -, majd én csinálom, gyorsabban tudom!

Megtörölte a homlokát, rám nézett, és legyintett.

- Várj, mindjárt, mer' úgyis majd kiugrik a szívem! Hajdú doktor úgyse adna már érte két fillért se! - bosszankodott.

Meglocsoltunk lassanként mindent, még a kedvenc fehér violáit, leánderét, muskátliját is. Szagosra szenteltük a járdát, aztán elégedetten ücsörögtünk. A viola erőteljes illata átjárt mindent, belevette magát a bőrünkbe is.

- Látod! - mondta - semmiség az egész, "oszt" képes voltál szájalni. Jó lesz, ha néha fékezed a nyelved, még bajod lesz belőle később!

- Ha úgy tennék, nem is én lennék! - mondtam alig hallhatóan.

- Hallottam ám, - szólt szuszogósan - mert öreg vagyok ugyan, de...!

Elhallgatott, huncut szemével rám nézett, és megfenyegetett az ujjával. Lassan odacsoszogott a heverőjéhez, hogy fájós lábát kinyújtóztathassa. Bokája alig látszott, úgy összedagadt, egész lába szára feszesen fénylett a szíve termelte víztől