esti sóhaj

lábujjhegyen lép mögém az este
vállamon feszeng a sárga lámpafény
árnyékom asztalon kissé meggörnyedve
mint ahogy szívemben a kolduló remény

óraketyegés közt bujkálnak a csendek

apró szösz kering s pókfonálra ül
míg én a kastélykert fáin merengek
a délután fájdalma is előkerül

sóhajom ütődik a monitornak
bújik át az ablak résén szökik
és nem hagy semmit a szavaknak
az ihlet megvakult tükörként törik

hozzám bújnak a didergő falak
lámpát olt a magány sötét ölel

kalitka vagyok elbújó szavaknak
a végtelen csöndhöz már oly közel

fáradt percek

ágyamba zuhannak
a fáradt percek
kopott csillag hunyorít
a függönyön át
szívemben a szú
a dobbanáson perceg
és a ma maga köré
fonja bábját
korhadó szív körül
repedezett kéreg
réseiben sárga mohaként
haldoklik a vágy
a bábból kibújó holnap
lassú méreg
jó lenne újra halni
kínoz a honvágy
sötét sírgödör az ágyam

benne halott percek
álmok állnak fölénk
s rögöt dobva lassan eltemetnek