Szentemnek

Rólad álmodom, éberen
anyám.
Szellőként suhansz át,
homlokomon.
Csendesen szökdelve,
a nem felejtett lelkek
táncát.
Megpihensz a
keresztúton.


Emlékszem még én is
Krisztus arcára a kereszten,
ahogy szomorúan őrzött minket
csőszös éjszakákon,
a csillagrengetegben.


Harmatos volt a fű,
kérges talpad alatt.
Sutyorogva hallgattuk,
hogy csalnak a nyulak.


Összebújtunk, te meg én.
Égett zöld szemed,
a fekete pillák alatt.
Szomorú jövőt jósolt a szél,
te tudtad, hallgattad.


Mégis kacagtál öblösen.
Hajad táncolt fürtösen,
a felkelő napfényben.
Csacsogtál verebesen.
Imádkoztál csendesen,
hátha megszán az Isten.


A fán lógó, szomorú,
nem nyitotta fel szemét.
Befogta, szabad gyermekét.
Bánatos kegyetlen Isten.
Megtörte szíved szelét.


Ott csillagtengerben,
keresztút mentén,
Ritkás ligetben.
hevertünk mi ketten.
Sokszor anyám,
éberen rólad álmodom,
a felkelő napfényben. 

Varázs

Ha varázs pennám lenne,
polcomról levéve,
Aranyfestékkel kenve
fércelném neved,
titkos könyvembe.


S hogy a tinta szárad
szárnyra kelve.
Holló sikoltásával
karöltve.
Csennélek el.


Nevetve,
a halál elől.
Álmodból felkelve,
gyere! Gyorsan
sietve.
Árnyékok közt
rejtve.


Emlékszel, még?
Legyél újra szél,
sőt mi több fergeteg.
Mit én vitorlámba fogva
szelídítek meg.


Kacagj örökké,
hogy tegye végtelenségé,
Végre, az ég.
Újfent szabad.
Sötétként, újra szalad
büszkeséged.


Szép ifjúság,
férfierő.
Zöld tekinteted
beleremeg.
Csak te teheted,
hogy bekötöd
szemed.


Egykor voltál,
mormogná, neked
a feketeség.
Te kacagnál,
A végtelen,
az örökség.