Várunk

Azt mondják várni kell,
hát az ember mit tehet,
türelmesen vár.
Várunk a jobb időre,
a csicsergő madarakra,
hogy ihatóvá hűljön a tea
és hogy visszaadja az aprót a pénztáros.
És aztán?
Várunk az ebédszünetre,
a kajakómára,
a délutáni kávéra édesítővel
és a gongjelzésre, hogy vége a robotnak.
És aztán?
Várunk a villamosra, buszra, metróra,
hogy megcsörrenjen a kulcs a zárban,
a papucsra, amit csak otthon viselsz,
a vízszintes plafonképre.
És közben?
Várunk a pittyenő hangokra,
a rezgésre,
hogy írtál,
hogy élsz,
és hogy várod a holnapot.
És még?
Hogy miért nem a ma a holnap,
hogy miért alone, miért nem together,
hogy miért nincs a csókod a számon.
És végül?
Várjuk a holnapot,
az eső illatát az aszfalton,
a didergést,
és a jó reggelt üdvözlést a portástól.
Hogy elteljen a nap,
hogy végre az ölelésedbe bújhassak,
hogy a leheletedet érezzem a vállamon,
hogy együtt késsünk másnap,
hogy tervezzük a nyarat,
hogy nélküled már ne legyen reggel,
hogy a pulcsid átvegye az illatom,
hogy a veszekedéseink elporladjanak,
hogy ma a másik kérjen bocsánatot,
hogy most már jöjjön az örökkön örökké,
amire egész életünkben vártunk.
.
.
.
.
.
Kár, hogy nem vettem észre ma reggel azt az autót,
még egy picit várnom kellett volna,hogy átváltson a lámpa zöldre...

Álom

Álmodtam egyszer: te vagy a társam,
s míg hűs erdőben botladozva jártam,
Te felemeltél, s karodban cipeltél a végtelenig.

Aztán felébredtem, s láttam az arcod,
s most nem takarta semmi vérengző fenevad voltod.
Összetört az álombéli kép egy perc alatt.

Gyötör az indulat, gyötör a bánat,
gyötrődöm, mert nem tudom téged mi bánthat.
Hol hibáztam el már megint.

Egyik nap szelíd őzként bújsz ide mellém,
s érzem szíved ritmusából jó helyen vagy,
szereted, hogy mellettem nem kísérted önmagad.

De jaj jön a holnap, s a tegnap a múlt szakadékába zuhan,
szelíd őzből így öltöd fel förtelmes vadász alakodat,
S most én lettem a menekülő vad.

Rohanok sötét erdőn, s tűzön-vízen át,
te nyomomban, s már hallom is, ahogy mögöttem zihálsz.
Szívemet őrjítő félelem járja át.

Eldördül a puskacső, s hideg körülöttem minden kő.
Zuhannék, de valami visszatart,
tekinteted néma fájdalma felkavart.

Te vagy az, aki karjaiban tartja testemet,
s zordon cipeled, de le nem veszed rólam szelíd tekinteted.

Menetelünk a végtelen nagy semmibe,
de már nem érzem a fájdalmat, mert itt vagy velem.
Súlyos erő nyomja le pilláimat,
elalszom, s te örökre megőrzöd rólad szőtt álmomat!