Váratlan útitárs

Állok a buszmegállóban. Délután van, vége a munkának és a sulinak. Zúg a fejem, tele van a mai történések gondolataival. Egyszer csak egy vékony, fiús hang a vállmagasságomtól lentebb megszólal:

- Szia! Te is a sárga buszra vársz?

Mindig is bírtam a közvetlen, beszédes gyerekeket. Szeretek velük beszélgetni, közvetlenül és nyíltan odamondják az embernek. Visszaköszöntem neki mosolyogva:

- Szia! - körbenéztem, de felnőttet sehol nem láttam öt méteres körzetben. - Egyedül vagy?

- Nem, lentebb állnak ott a nagy szatyrokkal. Mikor jön a busz?

- Még 10 perc, és jön. - néztem az órámra.

- Nekem is van órám! Ma nyertem a farsangon a suliban. Aaaa.... tudod, a tombolán - lelkendezik.

Láttam, egy használt fekete műanyag órát tart a kezében. Nem jár, nincs benne elem.

- Beállítod nekem az órát? - kérdezte félénken.

- Persze! Sajnos úgy tudom beállítani, hogy a mostani időt mutassa. Ha nem raksz bele elemet, nem fog járni. Jó lesz úgy is?

- Persze. Vagy... várj csak! Állítsd be úgy, hogy amikor indul a busz, azt lássam. Nekem nincs elem otthon. Legközelebb hozol nekem?

- Hát hogyne hoznék! Bár elég gyakran járok ezzel a busszal, de téged még nem láttalak itt.

- Most már többet fogunk járni a busszal. - mondta lehajtott fejjel.

Beállt a busz a megállóba, a beszélgetés közben felgyűlt embertömeg eltakarta a 10 éves forma fiút a szemem elől. Vagy hátrament az apukájához. Leültem az első ülésre, és váltottam pár szót a sofőrrel, míg a bérletesek felszálltak. Megjelent a kisfiú a busz belsejéből, szemben a tömeggel szlalomozva jön felém huncut mosollyal.

- Leülhetek melléd?

- Ez csak természetes. Szeretnél az ablaknál ülni?

- Igen! Így látom majd a hosszú útnál a bocikat!

- Úgy emlékszem a nagy domb után vannak kiengedve....

- Jól tetszik mondani, a múltkor is ott láttam őket, hát azok hatalmaaaaasok!

Kicsit mocorog, helyezkedik. Kinéz az ablakon, sóhajt. Rám néz, de el is kapja a tekintetét. Látom a jeleket, de megkönnyítem a dolgát, majd én kezdeményezek beszélgetést.

- Hol van apukád? Ő hátul ült le?

- Dehogy! Hát ő nem az apukám! Móric Bácsi az! A testvéremmel ül hátul a négyes ülésben, sok a szatyor és nem férnek el. De szóltam neki, hogy idejövök a nénihez! - tette hozzá a kérdő tekintetemre válaszolva.

- Rendben akkor, hiszek neked. Szeretnél beszélgetni?

- Igen. Beállítod nekem az órát?

- Már megint? Nem jó az úgy?

- Nem. Szeretném, ha azt mutatná, mire hazaérünk.

- Na jó, add csak ide! És hova mentek? Mert nem mindegy, mit állítok be!

- Túronyra, de Harkályon átszállunk. Móric Bácsi azt mondta, hogy fél hétre érünk haza.

- Rendben. Kész is, látod? Mutatja a nagy és kismutató, hogy mikorra értek haza.

- Hol voltál ma?

- Iskolában. - feleltem a gyors témaváltásra.

- Oda, ahova én is? Még nem láttalak ott. Akkor te tanítónéni vagy?

- Neeem, nem vagyok tanítónéni. Én olyan iskolába járok, ahova felnőttek járnak.

- A templom mellett, ugye? Akkor ismered a Kati Nénit. Tudod, ilyen... kövér néni.

- Sajnálom, de nem ismerem Kati Nénit. Te hova jársz iskolába?

- A Kossuthba. Kint a dombon, Villányban. A tűzoltó állomás van mellettünk, az udvarról pont látjuk őket. Képzeld el, a múltkor láttuk a kocsijukat meg a csöveket. Szerintem gyakoroltak. Utána a kapuban le is kezeltek velünk, nagyon menők voltak!

Abbahagyta a történetet, mert elértünk a hosszú útra a domb után. Itt a bocikat nézte, közel voltak az úthoz. Mikor elhagytuk őket, visszafordult hozzám.

- Beállítod megint az órát? Szerintem elállítódott.

- Persze. Ha rakunk bele elemet, akkor kirakhatod az asztalra, vagy látod? Van rajta egy lyuk, így a falra is felrakhatod.

- Ááá, még nem rakom fel. Most anyához megyünk, ott nem tudom kirakni az asztalra. A falba nem enged szöget ütni.

- Hogy-hogy anyához? Apa máshol lakik?

Átsuhant egy gondolat a fejemben, hogy ezt lehet nem kellett volna ilyen hirtelen megkérdezni, de mire továbbgörgettem volna a kényelmetlen kérdést az agyamban, teljes természetességgel válaszolt is nekem.

- Igen, ő Sátorhelyen lakik a barátnőjével.

- Akkor szoktál apához is menni?

- Igen, Móric Bácsi apa testvére és ő kísér most minket anyához. Egy hetet anyánál, egy hetet apánál, egy hetet meg a Kossuthban töltünk. A nagy épületben mondták, hogy most sokat fogunk buszozni.

Összeraktam a fejemben, hogy a nagy épület alatt a bíróságot vagy gyámhivatalt érti.

- Ha anyánál nem tudod kirakni az órát, akkor apánál fogod?

- Még nem tudom, mert ott még csak kétszer voltam. Szeretek ott lenni.

- Hol szeretsz jobban lenni? Anyánál vagy apánál?

- Apánál. Ott van saját szobám, már kaptam hozzá ágyat és íróasztalt. A sajátom! Sose volt még saját íróasztalom. Lehet, hogy oda fogom rakni az órát.

- Anyánál a testvéreddel vagy egy szobában?

- Ott mindenki egy szobában van. De szeretek a tesómmal lenni egy szobában, akkor sokat játszunk. Apánál jobban szeretek játszani, kint is.

- Akkor apánál nagyobb az udvar?

- Igen. Sokkal. Ott nem csak saját szobám van, de képzeld, van fürdőszobája is. Ajtaja is van! A szobámon is van. Oda van berakva az asztalom meg a könyvek.

Itt egy kicsit megütköztem az utolsó mondatain. Lepergett előttem a gyermekkorom, hogy nekünk megvolt mindenünk és teljesen természetesnek vettük. Az átlagembernek ez fel sem tűnik, de vannak, akiknek ez nem alap, hanem luxus körülmény, ha van ajtó a fürdőszobán. Igaza volt anyukámnak. Bele sem gondolunk, hogy milyen jó dolgunk van másokhoz képest... Elszomorodtam, de a gondolataimból kilökött a folyamatos gyerekbeszéd, mivel a kisfiú folytatta:

- Sátorhely szép nagyon. Annyi ház van ott, hogy el sem hiszed. Apával, az utcában, elmentünk a nénikhez is, nagyon tetszettek a nagy kertek. Egyszer azt mondta, hogy elmegyünk nyaralni ott Sátorhelyen. A barátnője testvérénél leszünk a tó mellett. Hatalmas nyaralója van, úgy emlékszem vagy három szobás. Terasz is van, azt mondta!

- Voltál már nyaralni máshol?

- Nem, még nem. Azért várom, mert apa is megígérte. Tesóm is várja nagyon.

Mintegy végszóra, megjelent a kisfiú testvére mellettem. Leült a másik oldalamra, az ő kezében egy fényes, színes mécses tartó. Nagyon nem hasonlítottak egymásra, talán a szemük és a közvetlenségük az emberek felé. Rögtön egyszerre kezdtek el beszélni.

- Csókolom!/Hagyjad már, nem látod, hogy én beszélgetek vele?/Én is szeretnék beszélgetni vele!/Jól van, de utána menjél vissza Móric Bácsihoz, mert megint elalszik a buszon./De én is szeretnék a Néni mellé ülni...

- Fiúk, fiúk! Beszélgethetünk közösen is. Te is a tombolán nyerted a kis tartódat?

- Igen, örülök is neki. Ugye szép?

- Persze, hogy szép. Nekem is van ilyen otthon, tetszenek az ilyen kis tartók.

Beszélgettünk még a játékokról, a kutyájukról, ami anyánál van, aztán elérkeztünk a végállomáshoz. Szépen elköszöntek tőlem, és megígértették velem, hogy legközelebb is beszélgetünk a buszon. Még nem találkoztam velük azóta, de ott lapul az az egy darab elem a táskám zsebében