Párizs 1910

Aznap borult idő volt, Marcus az ablak előtt állt és nézte amint az esőcseppek az üveghez koppannak. Kedvesét várta, hogy felbukkanjon az utcában. Már hat óra is elmúlt, de Sofia nem ért haza.

- Máskor már rég hazaért öt óra előtt, mi tart eddig? - Tanakodott a férfi.

Azzal nyugtatta magát, hogy biztosan tovább kellett maradnia a mosodában, mint az már korábban is megesett. Nyugtalanul fel s alá járkált a szobában. Szegénykés lakás volt, havi húsz frankot fizettek érte. Az ő keresete nem volt elég a megélhetésükre, így a lány elvállalt plusz munkát a mosodában. Várt még tíz percet, felvette a kabátját és kiviharzott az ajtón. Kint már kezdett sötétedni, az utcában tócsákban gyűlt össze a víz, a tenger felől fújó hideg szél esőt hozott magával. Összehúzva magán a kabátját keleti irányba tartott. A rakparthoz érve, meglepődve látta, hogy emberek kisebb csoportja gyűlt össze. Hamarosan a rend őrei is megjelentek. Egy idős férfi sétált el mellette, Marcus megszólította.

- Nem tudja mi történt ott? - kezével a tömeg felé mutatott.

- Szegény lány - mondta az öreg - már úgy találtak rá.

A szavak hallatán Marcus testét melegség járta át, izgatottan indult el a tömeg felé. Többen felismerték, a szemükben sajnálatot vélt felfedezni.

- Kirabolták, meggyilkolták - suttogta a tömeg.

Utat engedtek neki. Az árokban a sáros földön, egy fiatal nő feküdt. A feje alatt tócsában gyűlt össze a vér. Szemei a semmibe meredtek. Sofia volt az. A férfi érzékei teljesen megbénultak, lábai megrogytak és már ár ő is a sáros földön volt. Ráborult a nő élettelen testére. Száját értelmetlen szavak hagyták el, úgy érezte mintha csak egy rémálomba csöppent volna, amiből bármikor felébredhet, de az élet nem volt ilyen kegyes hozzá. Maga sem tudta mennyi ideig volt a földön, amikor erős kezek emelték fel.

- Már halott fiam. Nincs mit tenni! - mondta az egyik rendőr, míg felállította.

Később mikor elvitték a lány holttestét a közeli hullaházba, odaadták neki a személyes tárgyait, amit a rablónak nem sikerült elvenni tőle, köztük egy medált, amit a férfi házassági évfordulójukra vett neki. Aznap késő estig céltalanul bolyongott az utcákon, nem ment haza, minél távolabb akart lenni attól a háztól, ami a kedvesére emlékeztette. Az egyik sötét sikátorban, egy öreg cigány jósnő állta el az útját. Tarka ruháját rózsák díszítették, fejét kendő fedte nyakában és kezein olcsó ékszereket viselt. Mikor közelebb lépett a férfihoz akkor látta, hogy vak. A meleg dohányszagú kezeivel megtapogatta Marcus arcát.

- Látom, nagy bánat nyomja a szívét fiatalember - mondta az asszony rekedtes hangon - elvesztett valakit, aki magának fontos - szólt ismét

Marcus meglepődött az asszony szavait halva, de mire okfejtésbe bocsátkozott volna, a cigány asszony akkor rátért a lényegre.

- Én tudom, mi enyhítheti a bánatát! De meg kell ígérnie, hogy amit lát majd nem beszél róla senkinek! - mondta figyelmeztetően.

- Már halott - felelte a férfi szomorúan, és abban a pillanatban éjfélt harangoztak.

- Jöjjön utánam, és újra láthatja a leánykát! - felelte az asszony, meg sem várva a férfi válaszát és eltűnt a sötét sikátorban.

Marcus ott állt a szemerkélő esőben kétségek között, nem hitt az efféle dolgokban, de bármit megadott volna, ha csak egy pillanatra is láthatná kedvesét. Egy rozoga ajtóig követte az idős nőt. Hirtelen egy félhomályos előtérben találta magát. A levegőben fűszeres illat terjengett, a falakról szentképek lógtak. Jobb kéz felől, egy szűk folyosó nyílott, egy kisebb ablaktalan szobára. A helységben egy petróleumlámpa fénylett egy kis asztalon. Az asszony egy átlátszó függöny mögött ült, egy nagy tükör mellett

- Van magánál valami, amit cserébe kérek! - jött a hang a függöny mögül.

Marcus megtapogatva a zsebeit, kezei megakadtak a medálon. Nem szívesen vált meg tőle, de a szíve legmélyén reménykedett benne, hogy kapcsolatba tud lépni szerelmével. Így hát odaadta az asszonynak a medált, leült az ágyra és várt. A jósnő ekkor elkezdett Marcus számára ismeretlen nyelven szavakat mormolni, a hangja néhol felerősödött máshol lehalkult.

- Most csukja be a szemét, és gondoljon a lányra! - utasította az asszony a kántálás közepette.

Marcus behunyta a szemét és Sofiára gondolt. Látta maga előtt a dús szőke haját, a mindig életvidám zöld szemeit, a hófehér mosolygós arca ott volt a képzeletében. Ekkor a szobában árnyékok táncoltak körben a falon, a lámpa fénye pislákolni kezdett. Marcus érezte, hogy megváltozott valami a levegőben. Lassan egy árny jelent meg az öregasszony mellett, ami idővel egy nő alakját öltötte fel. Marcust jelenség láttán félelem fogta el. Képtelen volt feldolgozni a látottakat.

- Pihenj meg kedvesem messziről jöttél - suttogta az asszony a sötétben.

A férfi féltében felugrott az ágyról és kirohant az utcára, onnan pedig egészen hazáig futott. Elméjében, végig ott kavarogtak a látottak. Mikor berontott az ajtón, lerogyott a földre ahol zokogásban tört ki. Később mikor felállt a hűvös padlóról, tekintete a félhomályos utcára tévedt. A közeli lámpa alatt, egy nő nézett fel rá, szőke hajfürtjei meglobbantak a szélben.