Álmatlanság

Kattog a végzet órája, hírnök!
Könyörgés teremt új holnapot,
Egyszer úgyis elhallgat.
Cseng az éji lét kesergő harangja.
Vánszorog az éjszaka, a tétova hajnalba.
Új élet pezsdül fel, s újabb csobban az enyészet habjaiba.
Szigetemen kuporgok,
A madarakkal elröppent minden melegség.
A kósza magány szülte didergés
Jégvirágokat festett hangszálaimra.
Nem tartok sehova, nincs hova.
Csak figyelek.
Várok.
Várom, hogy kopogtasson a válasz,
Ajtóm is magányba rogyadozik,
Széthasad a hideg ridegségtől.
Szemlélem azt, amihez, ha némi közöm is van,
Azt játssza, nem tartozik rám.
Az élet nem egy maskarás főpróba!
A színpad bele görnyed a nyomorúságba.
Nem formálhatom,
Gyarapíthatom,
Óvhatom,
Építhetem újjá,
Ám savanyú selejtje engem is mérgez.
Talán a pusztulását végignézhetem.
Megcsodálhatom, hogyan hullik darabjaira.
Porlad szét, mint a magát megunt jég.
Bámulom, szilánkjait milyen könnyen
Repíti tova az éhségbe fulladt fuvallat.
Az elfeledett álmok sikolyai füstté foszlanak,
Cseppenként szivárognak a semmibe,
Mintha sosem léteztek volna.
Itt rekedtem.
Didergek.
A fagy falként terpeszkedik körülöttem,
Megdermeszti érzéketlen érzékeim,
Melyek bepólyálnak a holnap bizonytalansága elől.
Itt ragadtam.
Örökre.
Álmok nélkül.
A valóságban,
Ahol még a felkelő Nap legapróbb sugara is hazugságokat füttyent.


Képzelet

Akárcsak egy drog, elkábít,
A fantázia mezsgyéjére csábít.
A helyre, ahol a rend uralkodik a káoszban.
Fogjai hemperegnek a boldogságban.
Csendes forrásából bőségesen zubog a csoda,
Hittel itat: az álom valóra válhat.
Képzelem, hogy minden gyönyörű, ártatlan és drága.
Rossz úton járok.
Hisz egyszer csak a hatása csillapodik, és elül.
Az ébredés kellemetlen.
Keserves hiánnyal kecsegtet,
Amitől az őrület fenyeget.
Gondolok hát rosszra,
Rondára, rútra, ocsmányra, gonoszra.
Egy világra ahol a kegyetlenség, s a veszteség az úr.
Ahol a boldogság idegen,
A vágyak temetője kietlen.
Felébredek.
Fejem hasogat,
Lelkem válasz után kutat.
Egyszer csak átvillan az egész.
Kész újjászületés.
Mérhetetlen jóra többé nem vágyom.
Bőséges gazdagság után már nem futkosom.
A szükségtelent tovább nem hajkurászom.
Amim van, azt kell őriznem,
Erőt kell gyűjtenem,
Hogy értékeim megvédjem,
S a csúcsokig emeljem,
De leginkább értékeljem,
Mielőtt elveszítem.