Zafír zuhanás

1.

Reggeli napsugár zörög az ereszen,
Kidob az ágy, magából hirtelen;
Ébredésem bizalom, reményteli kegyelem,
Meresztem eresen, álmatag szemem;
Köszönöm hogy ébredhettem!
Rekedten éneklem:
De ma hogyan keressem meg szeletnyi kenyerem?

Röpke gondolat, jön a válasz,
Érdagasztó fordulat, nyelvem nyáltól száraz;
Átfordul a szoba, zafír zuhanás,
Már távoli az ágy, velem esik az éjjel-
Körülvett, összeállt álom-morajlás;
Amivel átszakadok az új napba,
Itt: szállnak a rózsák hajolva, egyre hervadva.
Ajtók százai messze, térbe vájva,
Csapódnak pillantásodra, igenre, vagy nemre várva.
Csak a rózsa ne hervadna,
Izgat a tudat, hogy nincs tudás róla, miért is kókad.

Zongora, könyv, égett húr, sas, galamb,
Alma, pálma, tapsoló, gyorsuló óra,
Hogy ki vagy, tudnak róla, -
Jó időben, jó helyen, de kik?
Forgó- életrend van,
Azon, valami uralkodik?
A kormányt jól tekerik...

Most tekintetem felfelé emelem,
Forogva, távolodva-
Kvarcot, vasfény szagot, és színt,
A kékörvényt rendszerint elnyelem.

2.

- szívem kapujához az ajtó tárva-nyitva!

Tizenhárom vak kovács, és ugyanennyi vas rózsa.
Minden matt perced ott toporog az ajtókban,
S megelevenedve az egyik tiltón elém toppan.
Nincs ritmus! 

- Várlak, de nem engedlek be!

Életre kel az összes, s ordítják közömbös kórusba öntve.

Kristály fény, és jéghideg felhő permet,
Szédítve hűtsétek a sértődött lelket!
- Landolj már te őrült! Itt a lant, és itt a könyv!
Miért a szárazat issza fel a tinta és a könny?

A szárazat, mely léleksziget is lehet,
De tudd! Puszta óceánba vetetted az ismert idegent.
"Légben kavarog" a részeg végzet, s fejbe csapja, -
Óceánba csapva fejemet.
Porcos víz, orr -szag, könnyes,
Tízes évek beli anya, apa hiányos gyermekpercek,
Siralmas óvoda előtti kopott betonoszlop velegye,
Mint cikkanó hideg szekerce melege,
A belső világ úgy reszket idebent...

A hétköznapi szívtér most megtelt illattal,
De fojtsák el, azonnal, mert a vaníliás illat-
Keverve van jelen a kámfor, és lilapokol szagokkal.

Egyre mar, éget, mint likvidátorok torkában a jóddal,
Nehézfémekkel teli csápos szörny, méreg, és fájó élet.
És újra lüktetve hat ezredmásodpercekre szedve,
Szenvedőn, az illatforma végzet...

3.

Ez kellett, hogy magamtól találjalak ki?!
De ki lehetsz valójában, mond meg, hogy ki?
Ki, Ki!-
A végtelenből az épített, kőfalú térbe.

Visszafordult a szoba, csend lett.
És nézd, Isten adott egy kocsmakertet;
Mit egy harmonikás, dalával megnevettet.

Közétek ülök hát én is, jó barátok!
Mert amíg nem látok el túl messzire,
addig látok...

Ám a söröspohár aljánál,
Az üveg mellett kalimpál,
És stabilan ül,
Egy mély, sötét repedés.

Ne nézz bele, hisz ott van benne az egész...
Inkább büszkén, a kék égre nézz!

Vedd fel a kalapot, indulj haza, sok volt a bor.
Biciklizz haza, feküdj le, pihenj, mint egy jó szobor.
Aludj addig, míg ki nem dob az ágy magából hirtelen,
S addig, amíg nem zörög a reggeli napsugár az ereszen...