Újrakezdés

Ezernyolcszázhatvanhárom nyarán soha nem látott aszály sújtotta az országot, közte a lövői földeket is. A faluszéli Eger-patak kiszáradt, a belőle ágazó Kánya és Rima ugyanígy járt. A búza és árpa termése mélypontra került, s így ősz felé már az is látszott, hogy a kukorica is alig hoz valamit. Besárgult a lövei határ. A helybeliek szomorúan nézegették a Damfiban meg a Szőke-laposon lévő földeket nap mint nap, de nem tudtak tenni semmit.

Erdei Gábor egész éjszaka nyugtalanul forgolódott az illatos, friss szalmán. Állandóan az járt a fejében, amit fél füllel hallott a többi cselédtől, akik az apjának már napok óta mondogatták:

- A gazda ilyen sok embert már nem tud foglalkoztatni tovább.

Tizenkét éves volt, szőkésbarna, göndör hajú, jó kiállású legényke. A kék szemére különösen büszke volt, azt az apjától örökölte, csakúgy, mint a szőkésbarna hajszínét. Szerette az állatokat, órákat töltött társaival együtt az istállóban meg a legelőkön. Minden érdekelte, ezért is hallgatta olyan nagy figyelemmel az öregek régi történeteit esténként. Családja annak idején a közeli Maklárról jött Lövőre szerencsét próbálni, bár ezt csak szülei elbeszéléséből tudta, hiszen ő csak három éves volt ekkor.

A fiú nem is sejtette, hogy ez a sanyarú időjárás nemsokára megváltoztatja az egész családja és benne az ő életét is. Baljós gondolatai nem hagyták aludni. Eszébe jutott az előző nap, amikor az istálló előtt járva meghallotta, ahogy az anyja, akit Eszternek hívtak, az apját győzködte odabent, szelíden:

- Gábor! Nem tudunk mit tenni, el kell innen mennünk! Megmondta a gazda, tovább már nem tud fizetni. Mit akarunk még?

Várt, de válasz nem érkezett. A férje nem szólt semmit, de az istállóból kilépve aggodalmasan tekintett fölfelé. Most sem volt felhő a falu felett, tiszta volt az ég, hiába várták az esőt. Homlokát összeráncolta, a fiát szinte észre sem vette, pedig ott állt mellette. Végül sietős léptekkel elindult a tornác felé, ahol Molnár gazda éppen a feleségével beszélgetett. Molnár Dánielék, vagy ahogyan őket hívták a faluban: "Danyi gazdáék" a legemberségesebbek voltak. A jól dolgozó cselédeket tisztességesen megfizették, azok mindig pontosan megkapták a munkájukért járó terményt. Keményen kellett dolgozni mindenkinek, de sohasem csaptak be senkit. Éppen ezért az őszinteség mindig is fontos volt számukra. Most is csak azt látta Gábor, hogy az apja a kalapját levéve a gazda elé áll, és valamit kérdez tőle. Az figyelmesen hallgatta, majd ismét ránézett, s lassan rázni kezdte a fejét és a két kezét széttárta. Még percekig beszélgettek, s később az apja borús arccal jött vissza.

- Édesapám, baj van?- kérdezte Gábor.

- Majd ha megfejtem a teheneket, beszélek anyáddal, meg veletek is, addig maradj nyugton!- mondta komor tekintettel, s sietősen az istálló felé vette lépteit.

Idősebb Erdei Gábornak nagy, kék szeme, tiszta tekintete, becsületes arca volt. A nehéz fizikai munka megkeményítette a testét és a lelkét is. Erős és izmos, az átlagnál magasabb termetű testalkata volt. Soha sem kapkodott semmiben, mindig megfontolt és nyugodt maradt, a munkában pedig megbízható. Ezért kedvelték őt az emberek.

Mikor belépett, lassú mozdulatokkal megkereste a fejőszéket, s számba vette a teheneket. Ott volt mind. Ronggyal megtisztogatta a szélső tehén tőgyét, bekente egy kis disznózsírral a kezét, hogy az jobban csússzon. Maga mellé tette a zsétárt, hogy legyen hová összegyűjteni a tejet, és elkezdte a fejést. Közben a gondolatai gyorsan kavarogtak. Látta már ő az elmúlt hónapban is, hogy rosszul állnak a dolgok, csak nem akarta a családot idegesíteni. Tavasszal a tiszafüredi vásárban Debrecen környéki emberekkel beszélgetett, akik akkor a jószágok mellé kerestek kisegítőket a hajdúhadházi tanyavidékre. Sokáig győzködték, hogy csapjon a tenyerükbe, de ő nem állt kötélnek. Akkor még nem nagyon érdekelte a dolog, de most eszébe jutott. Ebbe a lehetőségbe bele kell kapaszkodni! Muszáj! A terv már készen is volt a fejében. Egyet biztosan tudott: innen menniük kell, senki terhére nem maradhatnak.

Eközben Gábor már alig várta az estét. Az istállóban gyülekezett a család. Ott voltak a testvérei: a szőke hajú Panna, a kis karon ülő Juliska, a nála egy évvel fiatalabb Ferenc és másik öccse, Károly. Gábor látta anyja feszült arcát, melyet megvilágított a mécses pislákoló fénye, amint aggódva nézte gyerekeit. A nagyobbak fegyelmezetten figyelték apjuk szavait, aki a fejés után szűkszavúan csak ennyit mondott:

- Holnapután összepakolunk, elindulunk a Hajdúságba. Talán a tanyákon van munka. Itt a gazda nem tud tovább fizetni nekünk. Debrecen környékén nincs ekkora baj. Bízzunk a Jóistenben!

- A Hajdúság messze van! Hogy jutunk el oda ennyi gyerekkel? - tette fel a kérdést, a felesége.

- A gazda megígérte, hogy kapunk egy lovat kocsival. Ad elegendő élelmet is. Nyugodjon meg kend, mindent elterveztem! Szerdán reggel felpakolunk. Korán kell indulnunk, mert nagy meleg várható. Holnap előkészítünk mindent, ne kelljen kapkodni. Most már térjünk mindnyájan nyugovóra!

Ezért forgolódott hát Gábor ezen az estén, és végtelen keserűség és fájdalom járta át testét. Minden emléke idekötötte. Cimboráival ismerte az egész határt, amikor lehetett, órákat töltöttek a szabadban. Ha kellett, halat fogtak tapogatóval a Kányában. Volt, amikor a Csurgón fűzfavesszőt szedtek a kosarak fonásához, de közben rengeteget bolondoztak. Télen a befagyott Gödrökben csúszkáltak a jégen. Annyi jó barátot itt kellene hagynia: Kiskorpás Lajost, a Partosi Molnár Ferit, aztán Derdák úrnak, a falu kovácsának fiát, Ferikét, akik szintén Maklárról származtak. Aztán ott volt a Vilmány Kis Imre, akivel egyszer a malom mellett a Zúgónál majdnem megfulladtak. Igaz, akkor még alig múltak hat évesek. Hát őket kell neki itt hagynia! Nem, nem! Lázasan járt az agya, aztán eldöntötte: ő itt marad, ha törik, ha szakad! Nem megy sehová!

Szerdán reggel hajnali ötkor útra készen állt a család. Amijük volt, azt a lőcsös kocsira pakolták, a lovaknak az abrak a saroglyába került, hogy bármikor könnyen tudjanak nekik enni adni a hosszú úton. A gazdáiktól röviden elbúcsúztak, a szekér lassan elindult. Elhaladtak a templom mellett, majd kiértek a Zugba, a falu felső részébe. Ivánka felé haladva lassan ereszkedett le a kocsi az enyhén lejtős úton. Utolsónak Nagy Ferenc úr háza mellett baktattak el a lovak, a szekeret húzva. Gábor a saroglyán üldögélt. Balra nézett, és látta a Csurgót, látta a Kispartot, ahol sokszor kergették a cserebogarakat a barátaival, s messziről látszott a szentistváni templomtorony is. Már tudta, hogy mit fog tenni! Szíve egyre gyorsabban dobogott. Amikor a malomhoz érve átkeltek az Eger-patakon, észrevétlenül leugrott a lovaskocsi hátsó részéről, s futva elindult a gáton az Árendások-hídja irányába. Senki nem vette észre a szökését. Egyre távolodott tőle a kocsi, a nyikorgó kerekek hangja lassan elhalt, ő pedig folytatta útját vissza, Molnár gazdáék háza felé.

Nagyon rövid idő alatt visszaért a faluba a jól ismert portához. A hátsó udvar felőli kiskaput kinyitva belépett az udvarra. A gazda éppen a kamra felé lépkedett, amikor meglátta a fiút.

- Te hogy kerültél ide?- kérdezte meglepődve.

- Visszajöttem! Nem akarok innen elmenni! Engedje meg, hogy itt maradjak! - felelte könyörögve Gábor.

- Azt a mindenét! Ilyet még nem láttam! Mit szól ehhez majd apád?

- Nem tudom! Ha visszajön értem, én akkor is szeretnék itt maradni! - válaszolta.

A gazda előbb a fejét vakarta, majd ránézett, aztán lassan azt mondta:

- No, jól van. Megvárjuk, mit hoz a mai nap. Most menj az istállóba, mindjárt meg kell etetni az állatokat! Ott találkozunk!

- Nagyon köszönöm, az Isten áldja meg ezért! Bízzon bennem, meghálálom még én ezt! - mondta örömmel Gábor.

Üknagyapám, Erdei Gábor így maradt hát a Borsod megyei Egerlövőn 1863-ban. Nem jött vissza érte senki, sem aznap, sem máskor. Molnár Dániel gazda pártfogásába vette: innen vonult be katonának, itt nősült meg és alapított családot Bata Juliannával. Négy gyerekük született: Julianna, Gábor, Ferenc, Zsuzsanna. Később, az akkor 17 éves Gábor fiával együtt megkereste őseit a Hajdúságban. Hajdúhadház környékén talált rájuk egy tanyán. Az apja ekkor már nem élt, de az anyja azonnal megismerte. Pedig addigra már eltelt huszonöt év. Nyolcvanöt évet élt, 1936-ban halt meg. Még megérte, hogy hallhatta a faluban télvíz idején azt a mondást, amely róla szólt: Lefagyott, mint az Erdei Gábor bátyám szamarának a füle! A lövei Ócska temetőben nyugszik második feleségével, Ferge Zsuzsannával együtt. Élete végéig nem bánta meg, hogy akkor leugrott a kocsiról.