Én!

Én vagyok. Ha gondolom, hogy vagyok, akkor vagyok.... éhes. Akarok édeset, sósat, majd savanyút. Fokozhatatlan feszítő kielégülést. Fájdalmat, mely jelzi, hogy vagyok, létezem. Micsoda csoda, az illuzionista maga és mindkét keze én vagyok. Nem csak figyelem, irányítom a balt a jobbat és mégis megtéveszt egy életen át. Én vagyok? De mi? Hús és bőr. Értem én és kép viselem, hogy képviselem, aki vagyok. Aki szerintem vagyok. Meg egy kicsit azt, aki szerinted vagyok. Csodálkozok, hogy nincs időm mikor a nap első sugarától felelve kelek meg? A társadalom tanított elvárásai gyerekként csattantak csuklómon, mint jó szándékú nevelő pofon. Bajnak nem, ha megfelelni tudatlan vagyok. Ha gyomrom imbolyog midőn százak mellettem állítják mi helyes. A kirekesztő fájdalom hamar fut át, ha a felismerés startpisztolyával üdvözítem. Örökölt, esszenciális értékeim gondozása fényesíti lelkem.


Látni egy én-t

Önként jelentkeztem az általam kiirt számkivetett pozícióra. Remeteként elemezni magam és a körülöttem lévőt az őszinteség ezred pontos mérlegén. Értékem az mit annak akarok. Sárguló pitypangok, lemenő nap vagy a kozmosz közepén Isteni templomban előhívott emlékek. Ajándékként ér a megosztott öröm. Kedvességes szeretet kinyilatkoztatását megpillantani. Mi számomra értékkel bír leginkább az igazság. Áldásban van részem, látok és érzek. Mégis mikor az mondod szeretlek, én félek. Magam miatt ritkán, inkább teérted. Mit érzel állati ösztön csupán, szeretettől távoli. Rózsát, mit szakítasz, nézel úgy rám is. Engem te nem szeretsz, csak a kontrollálatlan vágy akarja birtokolni hervadásom élményét. Mélységes-mélyen száradtan is pompázok. Táplálékom mű értelem, gondozott pedellusok kara. Gyümölcsöm nem kuriózum, de van piaca. Mielőtt magként váltam el a végtelen magasból, hol mindennek voltam része. Tudtam édes leszek és savanyú, alighanem magával ragadó. Első élményem gépies. Szerteágazó érdeklődésem a sablon szerint vágva. Ami fent, úgy lent. Gyökereim szabadok. Az igazság kútjára lelve, vetek én még édesnek termő magot.