Az elbujdokolt borjú

           "Valamikor a szülőfalumban éltem, ma                 már bennem él a szülőfalum"


Tavaly a ládi búcsúkor gyalog jártam a Templomalján. Ez legalább 3540 éve nem történt meg velem. Sokszor jártam arra az elmúlt időkben, de mindig autóval. Ha Hegyalján dolgoztam, csak azért is átutaztam a szülőfalumon, hogy újra és mindig hallhassam azt a fájóan csodás zenét lelki füleimmel, amely akkor szólalt meg, amikor elhagytam Ónodon, és addig szólt, amíg Bőcs szélső házáig nem értem. Ilyenkor szép lassan vezettem, néztem a tájat, a falut, az embereket, felidéztem a gyermekkor emlékeit. Sokszor utaztam át a Templomalján autóval, de most a búcsúkor gyalog jártam ott. A belső, a lélek zenéje most is szólt bennem addig a pontig, amíg oda nem értem, ahol a parókia ÉK-i falában egy nyílás nem látszik. Valami kis alagútkaput látni itt. Megálltam egy percre, és ekkor elemi erővel tört rám egy 47 év előtti emlék.

Nekem, az akkor 10 éves kisfiúnak a rettenet napjait okozta az akkor rosszul elzárt nyílás. Három nap rettenetben volt részem egy eltűnt borjú miatt. Már azt hittem, hogy végleg elfeledtem az egészet, de akkor ott, a búcsú napján 1 perc alatt újra lejátszódott bennem az eseménysor és újra éreztem az akkori rettenetet!

1952 nyarán egy vasárnap Apám annyit mondott: no fiam, holnaptól borjúkat fogsz őrizni a tszcs-ben. Apelláta nem volt, másnap már borjúpásztor voltam, valami 37 borjút számoltattak meg velem, amikor először kiengedtük őket. A tszcs körülkerített füves udvarán kellett egész nap ellenőriznem őket. Bizonyára valami munkaegységet is számolhattak érte nekem, de azt nem kötötték az orromra. Őrizgettem, számolgattam őket becsületesen, megszökni nem tudtak, mert minden oldalon kerítés volt, és ha valahol megrongálták azt, a saját érdekemben meg kellett reparálnom. Már egész jól megszoktam az akkori mozgékonyságomhoz képest elég nyugodt munkát. Minden reggel ki, minden este beszámoltam őket az istállóba. A nagy nyári melegben az oktalanoknak is volt annyi eszük, hogy a fent említett kőfal, és a felső udvaron lévő furcsa színű fák árnyékába húzódtak. Legtöbbször a falban lévő nyílás körül tartózkodtak, hevertek vagy éppen lökdösődtek. Én viszont tőlük távolabb tartózkodtam olyankor, mert úgy féltem attól a nyílástól. Mi gyerekek azt beszéltük, úgy tudtuk, hogy az az alagút a kripta, a templom alatt lévő kripta szellőzője. A borjak nem, de én féltem, hogy rossz szag jön onnan ki, és ha közel megyek, egy csontos kéz majd beránt.

Így hát tisztes távolságból nézegettem a karóval valamelyest rögzített hevenyészett fatákolmányt, amely elzárja a nyílást. Ma már úgy gondolom, hogy az az alagút nagyon is célszerű volt, és a papok, illetve a Pálosrendiek menekülési útvonala is lehetett. Ha a klastromot megtámadták a tatárok, törökök, haramiák, pártütő martalócok, a templom belsejében egy fed lapot kissé félrecsúsztattak a menekülők, és a kriptán, az alagúton keresztül kijuthattak az erdőbe és ott: illa berek! Nem voltak azok buta emberek! Talán még víz is folyt a bejárat előtt, de biztos, hogy azon túl erdő volt. Két ok is van erdőre gondolni: a kertek alján a határt úgy hívták gyermekkoromban, hogy Törés. Ez a szó erdőirtással (feltöréssel) létrehozott termőföldet jelent. A másik ok a Szent-György virág, amit a törésben szedtünk tavasszal a porhagyós fekete földeken. A Szent-György virág erdei virág, de akkor régen még a szántóföldön is nyílott a törésben. Ez a furcsa illatú, dúsan virágzó virág töve sok száz évig megmaradt a mezőgazdasági kultúrában is.

A sokáig felhőtlen borjúpásztorságom egy este aztán komoran beborult. Csak 36 borjút tudtam beszámolni akkor este. Még azon az éjszakán bíztam, hogy rosszul számoltam, de a reggeli kiszámolásnál már elszállt a bizalmam, csak 36 volt ismét. Nem jelentettem senkinek, de a rémület jegét a szívemben csak a csodában való bizakodás olvasztotta valamelyest. Hússzor, harmincszor ellenőriztem a kerítéseket, nem volt olyan sérülés, ahol kimehetett volna. El nem lophatták, mert mindig rajtuk tartottam a szemem! Hová lett? Mindig csak az járt az eszembe, hogy a föld nyelte el!

Féltem Apámtól, féltem a tszcs embereitől, rettegtem a megszégyenüléstől, hogy majd azt hiszik, elsinkófáltam! Számoltam őket, ellenőriztem a kerítést mindennap. Három nap telt el így szörnyű rettegésben, amikor egyszer, félretéve a félelmemet, közel mentem a kőfalban lévő nyíláshoz, mit láttam? A záró tákolmány félig félre volt tolva! Mint derült égből villámcsapás: hiszen ez a buta bement oda!!!Közel mentem és érdekes, hogy a rettenet agyoncsapta a bennem lévő félelmet - bekukucskáltam, bízva abban, hogy legalább a hátsó csülkét meglátom. Ám hiába erőltettem a szemem, nem láttam semmit. Belém nyilallt a felismerés: ide nekem be kell menni! No de ott van a csontkéz! Mindegy be kell menni, legfeljebb majd belekapaszkodok a borjúba, mindkettőnket csak nem bír behúzni. Így bizakodtam. Gyorsan szereztem gyufát, és mentem befelé négykézláb, ameddig láttam. Megálltam, remegő kézzel gyufát gyújtottam, és két tenyeremmel ellenezve a fénynek bevilágítottam. Valami foltosat láttam távolabb. Ismét tovább négykézlábaltam, ismét gyufát gyújtottam, és ott állt az én elbujdokolt borjúm, orral befelé. A veszélyesebb vége volt felém, de nem törődtem vele, hogy megrúghat, megfogtam a farkát és húzni kezdtem kifelé teljes erőmből. Hiú ábránd volt, mert nem mozdult egy tapodtat sem! Dühös voltam rá, de káromkodni nem mertem a csontkezű lakosztályában. Újra gyufát gyújtottam, és megnéztem, mit tehetek. Mellette nem, de a lába között előre kell mennem, és keményen orrba vágni - döntöttem! Így is tettem, mit sem törődve a hatalmas "tányéraknával", szétfeszítettem a hátsó, majd az első lábait, előrekúsztam, és a sötétben találomra keményen orrba vágtam! Azonnal hőkölni kezdett, én meg utána - még jobban elcsúfítva a "tányéraknát" nyomát a térdemről, a lábamról, kezemről.

Kék és felhőtlen volt immár az ég felettem, megszűnt a háromnapos rettenet, megkerült az elbujdokolt borjú! Ő ökölcsapásokat kapott tőlem, én pedig az első komoly leckét az Élettől.