Az egyetlen

Késő őszi napok. Az intézmény folyosóján, többen várakoznak. Megakadt a szemem egy fiún. Naponta lehajtott fejjel üldögélt, fekete kapucniba burkolózva, karikás szemekkel, hangját még nem hallottam. Figyeltem. Néha odalépett hozzá egyik másik ellátott akkor az övtáskájából hol pénzt, hol cigarettát adott. Mindig adott.

Díler lenne vagy uzsorás? Egyáltalán, egy bentlakásos pszichiátriai intézetben van ilyen? Nem tudhattam, hisz akkoriban kezdtem el itt dolgozni. Figyelni kezdtem. Leültem, érdeklődtem a régebbi dolgozóktól. A válasz az volt: "az a fiú nagyon jólelkű". Tényleg? Itt ahol a nagyrészüknek semmije sincs csak a betegsége és pár személyes holmi. Talán gazdagok a szülők és rossz útra tévedt fiukat itt rejtegetik? Nem... Efzé egyszerűen ilyen. Ezért is van itt. Túl lelkiismeretes, túl empatikus, túl emberséges. Emberségesnek lenni egy ilyen világban ma már nem divat. Könnyen kihasználják az embert és akkor beüt a "nincs tovább". A világ összes fájdalmával, elkeseredettségével és kilátástalanságával. A kényszer miszerint meg kell felelni, jónak és alázatosnak kell lenni, eltemet. Ahogy mondani szokták: elszakad a cérna. Nála elszakadt. Nem evett. Csont sovánnyá aszott teste erőtlen lett. Nem akart már élni. Úgy érezte nem hiányozna senkinek. Hisz tudta ő jól, nem is volt fontos csak a pénz, amit megkeresett. Szinte még gyermekként. De annyira vágyott a szeretetre, hogy hagyta, és még többet dolgozott és még többet adott. Aztán elfogyott az akarat, ahogyan fizikailag elfogyott ő maga is.

Ez jó pár éve történt. A segítség jött, de sajnos nem elég időben. Többszöri pszichiátriai kórházi kezelés után ugyanaz a közeg fogadta, amely ezt tette vele. Amely felemésztette, felfalta, de megrontani nem tudta. Csak szívták az éltető energiát, amíg lehetett, mint a növények szárát a levéltetvek, nem gondolva arra mi lesz, ha a tápanyagot adó erek elsorvadnak? Majdnem... és igen.

Efzé már jó ideje itt él. Most él. Most ember, bár még mindig kuporgat, és ha módja van rá, azt oda küldi, azoknak, akik sosem köszönték meg. Beteg lett. Mániává nőtte ki magát az adni akarás és a lelkiismerete folyton, megpróbál felülemelkedni a józan-ész által kiadott parancson: Elég volt!!! Ezt a gyógyszerek és a szerető vigyázó közeg tartja kontroll alatt. Most eszik. Dolgozik és vannak barátai. Most olyan, mint egy átlagos felnőtt fiatal férfi. Kivéve, hogy itt lakik.

Mint minden új dolgozó, mentálosként én is abba a hibába estem, majd én megmentem. Majd én beszélgetek vele. Majd sokat figyelek rá és önbizalmat öntök bele. Önteltségből vagy elszántságból sokszor nincs hiány, ha a megváltoztathatatlant akarjuk megváltoztatni. Bár részben sikerült. Több projectbe be lett vonva azóta, vagy éppen ezért, ami nem volt kis munka így az önértékelése nőtt. De ahhoz, hogy igazán segítséget kapjon el kellett fogadni az állapotát. Az, amit a régi dolgozók egyszerűen azzal írtak le: "az a fiú nagyon jólelkű".

Az elfogadás váratlanul jött. az volt számomra a jel, hogy nem varázsvessző kell ide, meg hókuszpókusz, meg modern tudomány, hanem a bizalom és a megértés. Mert Efzé nem kevesebb, vagy értéktelenebb, csupán sebezhetőbb az által az adomány által, ami ma már nem sok homo saphiens-nek adatik meg. Emberség és empátia. Ez nem csupán feltételezés, ez tény. Ami számomra végérvényesen bizonyítottá vált.

Készülődés, próbák, sport és minden egyéb szabadidős tevékenység, szakkör jellegű program, amibe csak be lehetett vonni a visszahúzódó Efzét lassan meghozta a gyümölcsét. Közeledett a nagy nap, a színjátszó csoport fellépésére. Ebben pár mondattal és némajátékkal vett részt az amúgy csendes fiú. Képes volt méltatlankodni - szerepe szerint persze. Felemelni a hangját - szerepe szerint, továbbá hangosan nevetni immár csak úgy spontán a próbák alatt. Áttörés volt ez, de a lényeg nem változott. Efzé még mindig a legemberségesebb ember a szememben, akit csak ismerek. Ebben a fellépés előtt pár nappal lettem a legeslegbiztosabb.

Készülődés, jelmezek, díszletek, kiegészítők, étel, ital, busz, iratok, nevezés és minden, ami ezzel jár pik-pakk készen. A szereplőknek, aki a saját holmiját viselte a szerephez a mosoda vasalva, tisztán már pár napja fel is küldte számukra a leadott ruházatot. Efzé pincérként az ünneplős nadrágját vette volna fel köténnyel és fehér inggel, csokornyakkendő és minden, ami hitelesebbé tette őt a szerephez, amivel már igen jól sikerült azonosulnia. Nagyon várta a lehetőséget a megmérettetésre, ahogyan a többiek is. Féltve őrzött tiszta és vasalt ruházatát mindenki a maga szekrényében tartotta, az indulás előtti napig. Csütörtök volt az a nap. Gondoltam akkor már összeszedhetjük a résztvevők ruházatát, előkészítve az útra, hogy minél kevesebb törés érje. Gondoltam... Én... és a kollégák is.

Efzé a szobában tartózkodott. Láttam az üres ágyat az ablak mellett. Azonnal kérdeztem: - Mi történ a kerekes-székes kis öreggel? Efzé készségesen válaszolt: - Jaj nagyon rosszul érezte magát, hajnalban el is vitte a mentő. Ment a hasa, hányt. (És persze minden " jó és szép" ami az influenza vele járója egy ilyen idős és beteg embernél.) - Sajnálom, ó de rossz lehet neki, reméljük, hamar meggyógyul... - meg efféle szokványos mondatok következtek részemről. Szégyellem, de már azon járt az eszem: - Mit kell még odapakolni az induláshoz? Milyen sikeres lesz és vajon tovább jut-e a kis csapat? stb.. stb... Na és a nadrág. A pincér nadrágja. Efzé egyetlen ünneplő fekete nadrágja.

Én: - Akkor légyszi, add ide a nacit, elviszem, hogy itt ne maradjon!

Efzé halkan csendesen és a világ legtermészetesebb módján közölte: - Ja azt? Én azt adtam a bácsira, mert már neki egy tiszta sem volt. - És mosolygott. Ez a mosoly olyan volt, mint azok a képek, amelyeken Krisztust ábrázolják azzal az átszellemült és jóságos tekintettel, ahogy csak azokon a képeken lehet mosolyogni. Ahogy Efzé tudott akkor mosolyogni. Ahogy emberséges tudott maradni....

Természetesen az előadás nem maradt el és a siker sem, nadrág is került. De ezt a mosolyt és a szelíd önzetlen szeretetet, soha míg élek nem felejtem el.