Köd

Sűrű ködnek függönye zár,
Világot mosó szökő ár,
Világom már így is sivár,
Mit neki kis elgyengült ár.


Házak vesznek engem körül,
De nem látok, a köd csak ül,
Minden zugon takarva, mi kül,
Csak hallgatva elnyelő fül.


Mondhatok én bármi jót most,
Beszélhetek akár okost,
Foghatok is gyilkos fokost,
Levadásznak, akár vad kost.


Mert ez a köd túl kegyetlen,
A józan ész tehetetlen,
Megöl mindent mi nem tetszik,
És felzabál mindent, eszik. 

Vasútállomás

Mint aki álomból ébred,

Egy magányos élet
úgy sétálgat az üres állomáson,
Mint bukott sereg égő hazákon.


Búslakodva egyszer megáll,
Szemével a szocreál állomásra talál.
Nézi a szétterülő lapos tanyát,
Min egykor mennyi vonat rohant át.


Bentebb megy a kitéglázott sírba,
Romok közzé egy rég elmúlt korba,
Arcán mosoly nem kell hát fel,
Amint látja mivé lett e hely.


Kopott padok, bezárt részek,
Mik egykor csodás fények...
És most mind zárt, üres, halott,
Díszes volt a halotti tor ott.


Fegyver zengett mindenfelé,
Nép ujjongott, hogy mit elért,
Milyen szép is volt a kép amit kért,
A bukástól senki sem félt.


És ekkor, ahogy járt az alak,
Mint szellem, minek honjai a falak,
Otthonosan mozgott,
Szemében a múlt nagysága forgott.


Lassan már nem is látta, hogy ahol jár,
Csak tégla halmokból összetákolt gyermekvár.
Megállt a síneknél, miken ekkor gaz futott,
És várt, mint ahogy sokan fiatalon vártak.


Szürkült szeme már nem is látott,
És egy értelmetlen mondatot a szellemhonhoz vágott...
"Már megint késik... az az átkozott!"