Vasútállomás
Mint aki álomból ébred,
Egy magányos élet
úgy sétálgat az üres állomáson,
Mint bukott sereg égő hazákon.
Búslakodva egyszer megáll,
Szemével a szocreál állomásra talál.
Nézi a szétterülő lapos tanyát,
Min egykor mennyi vonat rohant át.
Bentebb megy a kitéglázott sírba,
Romok közzé egy rég elmúlt korba,
Arcán mosoly nem kell hát fel,
Amint látja mivé lett e hely.
Kopott padok, bezárt részek,
Mik egykor csodás fények...
És most mind zárt, üres, halott,
Díszes volt a halotti tor ott.
Fegyver zengett mindenfelé,
Nép ujjongott, hogy mit elért,
Milyen szép is volt a kép amit kért,
A bukástól senki sem félt.
És ekkor, ahogy járt az alak,
Mint szellem, minek honjai a falak,
Otthonosan mozgott,
Szemében a múlt nagysága forgott.
Lassan már nem is látta, hogy ahol jár,
Csak tégla halmokból összetákolt gyermekvár.
Megállt a síneknél, miken ekkor gaz futott,
És várt, mint ahogy sokan fiatalon vártak.
Szürkült szeme már nem is látott,
És egy értelmetlen mondatot a szellemhonhoz vágott...
"Már megint késik... az az átkozott!"