Egyszer volt ...

Egyszer volt, s
talán igaz sem volt,
élt egy manó, aki
egy tehetséget birtokolt.

Minden este elkezdte
álmot hozó énekét,
pókhálóval szőtte be,
az emberek lelkét.

Szerette mindenki
lenyűgöző hangját,
énekét díszítette, mikor
magával hozta harangját.

Szemét becsukta,
kezével rázta dallamát,
Te is szeretnéd, ha
énekét hallanád.

Szeretet áradt
belőle amerre nézett,
boldogság maradt,
ahová ő lépett.

Egyszer aztán egyik
este megmaradt a csend,
jött egy halk fuvallat,
a csendhez hozzácseppent.

Várták a manó
édes, kedves hangját,
és a hozzá tartozó
szép csengésű harangját.

A csend ott maradt
nem szólt az esti dal,
az emberek szomorúan
aludtak el, a csillagokkal.

Másnap megtudták,
a manó elment örökre,
azóta is szívükben él
szeretettel, mindörökre.

Lételem

Felhőnek születtem,
fentről nézek rád,
borús napokon figyelem
az éveid múlását.

Szellőnek születtem,
mindig veled vagyok,
így bármikor egy
kedves simogatást adhatok.

Ködnek születtem,
néha követlek téged,
ilyenkor érzem,
csökkentenem kell a sietséged.

Napnak születtem,
fényt adok neked,
ne kelljen saját
magad elveszítened.

Holdnak születtem,
ki sötétben is lát,
megfigyeli a kósza
álmod áramlását.

Földnek születtem,
poros utamat járod,
még jó, hogy nagy vagyok,
mert nem szereted a bezártságot.

Könnycseppnek születtem,
ki végigmegy arcodon,
bánatoddal együtt
elhagylak, nem kapaszkodom.

Levegőnek születtem,
halálodig veled leszek,
addig is szerető
barátként védelmezlek.

Angyalnak születtem,
soha el nem hagylak,
szeretem, ha bánatodban
mindig megnyugtathatlak.

A lelkednek születtem,
csak veled élek,
életed végéig
a szívedben fénylek.

A mézédes csók

Ablakodat lentről nézve,
oly messzinek tűnik,
a belőle áramló halvány
fény lassan megszűnik.
Várom, miként lassú léptekkel
az ablakhoz érsz, és meglátlak,
de szomorú arcommal hátat fordítva,
a földet nézve otthagylak.
Emlékeim között keresve,
eszembe jut, miként
ültünk egymással szemben,
és kerestük a másik tekintetét.
Majd beszédem közben
felém hajoltál bátran,
én meg meghatódva édes
csókodra rátaláltam.
Olyan érzésem támadt,
mint akibe villám csapott,
de amilyen hirtelen jött,
számomra gyorsan elhagyott.
A csók hosszú volt,
édes, mint a méz,
kusza gondolatom
eközben lassan rátetéz.
Ilyenkor a külvilág
számomra a múltba vész,
egy kellemes érzést a
lelkem legmélyére belecsempész.
Évek óta nem éreztem
ezt a gyönyörű érzést,
de meg kell engednem
az álmokból való visszatérést.
A csók végén halkan
nagy levegőt veszek,
pedig az égő érzés még
mindig bennem bizsereg.
Pár perc után újra a
mézédes csókra vágyom,
beszédünk megakad, a szád
megint megpihen a számon.
Emlékeim félre tolva
folytatom utamat,
lelkem mélyén még
visszavárom régmúltamat...