Üresedés


Lassan felismerhetetlenségig ürül a szoba,
és már nem illik rá a szó, hogy enyém, de
nem is tudom, hogy illett-e valaha, vagy csak
én próbáltam kétségbeesetten megjelölni a
dolgaimmal minden lehetséges felületet.
Valaha ezt a második otthonomnak hívtam,
pedig nincs benne semmi otthonos. A kutyák is
azt a területet érzik a magukénak, ahová éppen
befogadják őket, nem ők választanak. Vizelettel
próbálnak javítani a helyzeten, eltüntetni az idegen
szagokat, átitatni a sajátjukkal mindent. Eddig
nekem sem volt választásom, neked igen. Te egy
pléddel jelölted meg a szobádat, az ablakra szögelted,
hogy otthonosabb legyen, látszódjon, hogy valami
a te kezed munkája, de mióta tudod, hogy odaköltözöm,
azóta redőny van - érdekes, a szüleim is rakattak,
miután elköltöztem. Ők így búcsúztattak, te így vársz. 


(Műhely, 2018/3.)

Kutya a menhelyen


Csinálnom kellett volna valamit. Mondjuk
fröcskölhettem volna vért a szememből,
mint a tüskés békagyík a támadójára, csak
vigyenek innen. A szomszéd házaspárra
ébredek. Próbálom úgy felfogni, hogy
ingyen nyelvlecke, de én sosem akartam
megtanulni oroszul. Úgy még a káromkodást
sem értem, de mégis nagyon csúnyákat vághatnak
egymás fejéhez, azt hallom. Bár lehet, hogy
oroszul minden így hangzik. Még jó, hogy nincs
kutyájuk, biztos ő is csak lapítana. Nekem sem
hiányzik a balhé. Fröcskölnék vért a szememből,
vagy bármi, csak vigyenek innen. Nem tudják, de
a kennelvékony falak miatt sosem éreztem magam
igazán otthon. Mint egy kutya a menhelyen.


(Műhely, 2018/3.)