Emlékektől gyötörve

Álmok tarka forgatagában
Elveszítem a józanságom.
Nem tudom, hogy ez valóság,
Vagy csak holmi ákombákom.


Hol érnek véget vágyak?

Meddig tart a képzelet?
Már az emlékek is fájnak,
Széttépném a képeket.


Elérném? Mennyire van távol?
A megérzések cserben hagynak.
Talán csak az akaratom gátol.
Nehezen parancsolok az agynak.


Tétova bizonytalanságban
Vezérlő fényt keresek.
Lassan halad a lábam,
Talán félek, hogy elesek.

Komor felhők

Lennék lakója távoli világnak,
Csak lássam magamat őszintén vidámnak.
Lennék lakója sötét, feneketlen tónak,
De ne hozzon vissza egy arra tévedt csónak.


Lennék az arc, amit díszes maszk takarna,
Úgy a tekintetem senkit nem zavarna.
Lennék az ember, ki a kudarcokból tanul,
Kiben a múlt hibája halvány képpé fakul.


Vagyok a rab vasra verve,
Éles tüskéken heverve,
Kínozva és meggyötörve,
Sorsába beletörődve,
Bőrig ázva,
Csontig fázva,
Lélekig megtépázva.