Itthon vagyok
Az ember képes könnyedén
megszokni környezetének hang-ingereit. Korán reggel, a nyitott ablakon
keresztül - szokás szerint - beszűrődtek a madárhangok is. Miután kisepregettem
fejemből az utolsó álomfoszlányokat, és megbirkóztam az ébredés szokásos
fájdalmával, pár percig arra figyeltem, hogy mit hallok odakint. A
gólyafészekbe früstük érkezett; a már jól megtermett fiókák vijjognak és halkan
kelepelnek. A verebek az éjjeli pihenés
után energiától duzzadnak, ilyenkor nagyon dinamikusan csivitelnek,
vidámságukkal üdvözlik a reggelt. A szoba előtti fenyőfán galambok ülnek,
mélyebb, búgó hangjukról lehet felismerni őket. A fecskék beszéde a
legkellemesebb a fülemnek, ők a villanydróton ülnek, és jellegzetesen
nyomatékosítják a "mondatuk" végét. Nem időznek sokáig, nekiugranak a
levegőnek, róják a köröket. Valahol távolabb a seregélyek dézsmálják a
pálinkának valót, valószínűleg szilvát. Mélyen indul a fütyülésük, majd magasra
váltva újra leejtik hangjukat. Ilyenkor azért örülök, hogy a kinti hangokból
nem azt kell megállapítanom, hogy abban a kamionban hány köbcentis motor bőgött
fel, mentő vagy éppen tűzoltóautó szirénázik éppen, vagy hogy a felettem lakó szomszéd
mikor húzza le a WC-t. Apróságok ezek, a falusi élet minőségi apróságai. A
forrónak ígérkező nyári nap miatt a kertészkedést korán kell kezdenem, de éppen
ezért még láthatom, ahogy a szarvasmarhák lomhán, kimérten baktatnak az út
mellett. A településen belül csak pár
száz métert tesznek meg. Tekintetük meg-megáll a kihajtókon. Talán ha beszélni
tudnának, azt mondanák ezeknek az embereknek, hogy: Jól van, jól van! Nem kell
a sietség, tudjuk az utat magunktól is! - hiszen az ól és a legelő között már
megtették az utat százszor, ezerszer. Egészen a fagyok beköszöntéig reggel és
este óramű pontossággal távoznak és érkeznek. Kristálytisztán él emlékezetemben
az a kép, amelyet egy csípős őszi reggelen láttam. A szarvasmarhák már a falu
határában bandukolva orrlyukukon keresztül párafelhőket fújtak maguk elé, a Nap
narancsvörös fényei pedig már felsejlettek a ködbe vesző horizont mögött.
Festményre kívánkozó, pazar látványt nyújtott a táj. Visszatérnek elkószált
gondolataim az utca elején merengő testembe, hogy aztán még továbbra is
mozdulatlan maradjak, és tekintetem végighaladjon a porta végében tekergőző kis
patak vonalán. A távolban, a híd közelében, ahol Ádám és Ági néni is
előszeretettel szokott pecázni, most egy gólya keresi a víz mellett a
reggelijét. Ezernyi emlék köt ehhez a vízfolyáshoz, minden kanyarulatát
ismerem. Gyerekkorunkban a haverokkal a
patak mellett lévő sűrű bokorsávba építettünk bunkert. Nem voltunk mindig
angyalok, tisztességben megőszült emberekkel is eljátszottuk a damilra kötött
pénztárca-trükköt. Azzal viszont nem számoltunk, hogy valaki feldühödve a bunkerbe
is utánunk jön. Vészkijárat hiányában a csalánoson keresztül ugrándozva, a
csípések miatt jajgatva menekültünk a felelősségre vonás elől. Télen sem
hagytuk nyugton a vízfelületet: megfagyott tetején jéghokiztunk,
sportfelszerelésünket néhány egyszerű bot és egy korongnak kinevezett flakon
alkotta. Megtörtént az is, hogy beszakadtunk a jegén. Megborzongok még ezen a
kellemes nyári reggelen is a bő két évtizedes emléktől, de mosolygok is közben.
Visszarántom magamat a múltból, most már erőt veszek magamon és a rózsák között
gyomlálgatok. Távolabb a temetőt körülölelő akácosok lombjai méltóságteljesen
lengedeznek. A "régi öregek" a halott falunak nevezték felmenőik nyughelyét.
Nyugalmas, szakrális helye ez a településünknek. Az ott látható síremlékek - a
lepergett, eseménydús évszázadok csendes megfigyelői - mindig tiszteletet
ébresztettek bennem, viszont már gyerekként sem féltem holmi szellemektől. A
temetőbe gyakran átszaladtam, ha hallottam, hogy Gyula bácsi kaszálja a
rábízott területet. A kaszafén jellegzetes hangját, a kasza egyenletes
surrogását már messziről meg lehetett hallani. Szerettem nézni a folyamatot,
ahogy a fű ledől, a rendek napok múlva boglyává állnak össze, a száraz széna
pedig végül a Gyuláék udvarára kerül, hogy télen a Riska meg a Bimbó jóízűen
megegye. Megint mosolygok. Ezernyi jóleső emlék, ami ehhez a településhez köt. Az
ágyamban fekszem, csak lassan nyitom fel a szemem. Egyértelművé válik, hogy nem
mozdultam egy tapodtat sem, de valóság volt az iménti álmom, hiszen a múltam
puha, kényelmes emlékeivel takaróztam. A nyitott ablakon keresztül - szokás
szerint - beszűrődtek a madárhangok is, pár percig arra figyeltem, hogy mit
hallok odakint.