Itthon vagyok

Az ember képes könnyedén megszokni környezetének hang-ingereit. Korán reggel, a nyitott ablakon keresztül - szokás szerint - beszűrődtek a madárhangok is. Miután kisepregettem fejemből az utolsó álomfoszlányokat, és megbirkóztam az ébredés szokásos fájdalmával, pár percig arra figyeltem, hogy mit hallok odakint. A gólyafészekbe früstük érkezett; a már jól megtermett fiókák vijjognak és halkan kelepelnek. A verebek az éjjeli pihenés után energiától duzzadnak, ilyenkor nagyon dinamikusan csivitelnek, vidámságukkal üdvözlik a reggelt. A szoba előtti fenyőfán galambok ülnek, mélyebb, búgó hangjukról lehet felismerni őket. A fecskék beszéde a legkellemesebb a fülemnek, ők a villanydróton ülnek, és jellegzetesen nyomatékosítják a "mondatuk" végét. Nem időznek sokáig, nekiugranak a levegőnek, róják a köröket. Valahol távolabb a seregélyek dézsmálják a pálinkának valót, valószínűleg szilvát. Mélyen indul a fütyülésük, majd magasra váltva újra leejtik hangjukat. Ilyenkor azért örülök, hogy a kinti hangokból nem azt kell megállapítanom, hogy abban a kamionban hány köbcentis motor bőgött fel, mentő vagy éppen tűzoltóautó szirénázik éppen, vagy hogy a felettem lakó szomszéd mikor húzza le a WC-t. Apróságok ezek, a falusi élet minőségi apróságai. A forrónak ígérkező nyári nap miatt a kertészkedést korán kell kezdenem, de éppen ezért még láthatom, ahogy a szarvasmarhák lomhán, kimérten baktatnak az út mellett. A településen belül csak pár száz métert tesznek meg. Tekintetük meg-megáll a kihajtókon. Talán ha beszélni tudnának, azt mondanák ezeknek az embereknek, hogy: Jól van, jól van! Nem kell a sietség, tudjuk az utat magunktól is! - hiszen az ól és a legelő között már megtették az utat százszor, ezerszer. Egészen a fagyok beköszöntéig reggel és este óramű pontossággal távoznak és érkeznek. Kristálytisztán él emlékezetemben az a kép, amelyet egy csípős őszi reggelen láttam. A szarvasmarhák már a falu határában bandukolva orrlyukukon keresztül párafelhőket fújtak maguk elé, a Nap narancsvörös fényei pedig már felsejlettek a ködbe vesző horizont mögött. Festményre kívánkozó, pazar látványt nyújtott a táj. Visszatérnek elkószált gondolataim az utca elején merengő testembe, hogy aztán még továbbra is mozdulatlan maradjak, és tekintetem végighaladjon a porta végében tekergőző kis patak vonalán. A távolban, a híd közelében, ahol Ádám és Ági néni is előszeretettel szokott pecázni, most egy gólya keresi a víz mellett a reggelijét. Ezernyi emlék köt ehhez a vízfolyáshoz, minden kanyarulatát ismerem. Gyerekkorunkban a haverokkal a patak mellett lévő sűrű bokorsávba építettünk bunkert. Nem voltunk mindig angyalok, tisztességben megőszült emberekkel is eljátszottuk a damilra kötött pénztárca-trükköt. Azzal viszont nem számoltunk, hogy valaki feldühödve a bunkerbe is utánunk jön. Vészkijárat hiányában a csalánoson keresztül ugrándozva, a csípések miatt jajgatva menekültünk a felelősségre vonás elől. Télen sem hagytuk nyugton a vízfelületet: megfagyott tetején jéghokiztunk, sportfelszerelésünket néhány egyszerű bot és egy korongnak kinevezett flakon alkotta. Megtörtént az is, hogy beszakadtunk a jegén. Megborzongok még ezen a kellemes nyári reggelen is a bő két évtizedes emléktől, de mosolygok is közben. Visszarántom magamat a múltból, most már erőt veszek magamon és a rózsák között gyomlálgatok. Távolabb a temetőt körülölelő akácosok lombjai méltóságteljesen lengedeznek. A "régi öregek" a halott falunak nevezték felmenőik nyughelyét. Nyugalmas, szakrális helye ez a településünknek. Az ott látható síremlékek - a lepergett, eseménydús évszázadok csendes megfigyelői - mindig tiszteletet ébresztettek bennem, viszont már gyerekként sem féltem holmi szellemektől. A temetőbe gyakran átszaladtam, ha hallottam, hogy Gyula bácsi kaszálja a rábízott területet. A kaszafén jellegzetes hangját, a kasza egyenletes surrogását már messziről meg lehetett hallani. Szerettem nézni a folyamatot, ahogy a fű ledől, a rendek napok múlva boglyává állnak össze, a száraz széna pedig végül a Gyuláék udvarára kerül, hogy télen a Riska meg a Bimbó jóízűen megegye. Megint mosolygok. Ezernyi jóleső emlék, ami ehhez a településhez köt. Az ágyamban fekszem, csak lassan nyitom fel a szemem. Egyértelművé válik, hogy nem mozdultam egy tapodtat sem, de valóság volt az iménti álmom, hiszen a múltam puha, kényelmes emlékeivel takaróztam. A nyitott ablakon keresztül - szokás szerint - beszűrődtek a madárhangok is, pár percig arra figyeltem, hogy mit hallok odakint.